Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

engedély nélkül együtt indulhattak bálba, mulatságba. Ekkortól viszont a fiataloknak egymástól független, mással nem illet szórakozniuk. Régebben hosszú mátkaságot nem tartottak. Rendszerint az eljegyzés után egy-két hónapra jött a lakodalom. A jegyajándék a jogi követelmények szempontjából leginkább a foglalóra emlékeztetett. Aki vagyoni értéket adott a másik félnek a megkötendő házasságra figyelemmel, s aztán ígéretét - nem a másik félnek felróható okból - nem tartva visszalépett, az elveszítette azt. Amelyik fél meggondolta magát, az köteles volt a jegyet visszaadni, míg a másik megtarthatta. Jegyvisszaadás többször előfordult és egyértelműen a jegyesség fölbontását jelentette. („Emarattak a fiatalok egymástul.") Ajegyet rendszerint rokonnal, szomszéddal, nagygazdák a szolgával küldették vissza. A feladatra senki nem vállalkozott szívesen, mert tudta, hogy milyen ellenszenvesen fogadják. A visszaadást az érintett családban egyértelműen sértésnek tekintették. A falu szemében pedig szégyen volt, ha valaki visszakapta a jegyet. Az országosan ismert és a két kistáj falvaiban is gyakorolt szokás szerint a legény hűtlen menyasszonyának díszes jegykendőjét csizmájában kapcaként, tekerőruhaként hordta el. Közben arra is ügyelt, hogy a kendő sarka a csizmaszárból kikandikáljon, így adva a világ tudtára, hogy mi lett a jegy sorsa. „Belehúzta a jegykendőket a csizmába, hogy kilógtak a sarkai. Úgy ment hencegve a templomba. Akkor tutták, hogy nem lesz lakodalom. " (Csókakő) A kézfogó és a lakodalom közti időszakban a legény és a lány családja tudatosan készült a létrejövő rokoni kapcsolatra. Az átmenetet könnyítette és a vőlegény szeretetét, tiszteletét fejezte ki a mátkarétes adása. A kézfogó után mintegy héttel a vőlegény édesanyja sütötte, és azt a látogatási napok egyikén, estefelé a legény vitte át tányéron^ fehér szakajtóruhával vagy asztalkendővel letakarva. A mátkarétes vitele megpecsételte az eljegyzést, előkészítette a házasságot. (A kiválasztott kedvest, menyasszonyt jelentő mátka, mátko szavunk egyébként századunkban egyre jobban kikopott tájegységeink parasztságának nyelvéből.) A legény részéről a jegyesség ideje alatti ajándékozás szerte az országban szokásban volt: különösen kalácsot,-pogácsát vitt a menyasszonyának. Időpontok, tisztségviselők Az esküvő időpontjának kitűzése után szükségessé vált a lakodalmi díszek beszerzése is. Fehérvárcsurgóról a vőlegény és a menyasszony az édesanyákkal együtt kocsizott be Székesfehérvárra és vásárolta meg a kellékeket: a násznagyok kabátjára a mirtuszcsokrot, a vőfélyek kalapjára a mirtuszbokrétát és rozmaringágat, botjukra a selyemszalagot, a menyasszonyi fehér koszorút, végül a nyoszolyók rózsaszín koszorúját. (Hadházy, 1969. 12.) A fehérvárcsurgóiakhoz hasonlóan a környék minden falujából leginkább a Szőgyény-Marich (utóbb Liszt F.) utcai eskövői kellékes üzletet keresték fel. A lakodalom időpontját az egyházi előírások mellett gazdálkodási szempontok határozták meg. Ahogy országszerte, úgy tájegységeinkben is elsősorban farsangban, azután advent kezdete előtt ősszel, mikor a mezőgazdasági munkákkal jórészt végeztek, tehát szüret után, mikor a bor megforrt, tartották a lakodalmakat. Egykor házasodási időszaknak tekintették a húsvét és pünkösd közötti ződfarsangot is. Böjtben semmiképp nem esküdtek. 408