Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
Más esetekben a részleteket, követeléseket, igényeket nem volt könnyű egy nevezőre hozni. Új tényezők merülhettek fel, melyek kihathattak a válaszadásra. A násznagyok pedig önállóan nem dönthettek, ezért fordult elő, hogy a kérő násznagy a lány és a legény háza között többször, sokszor fél napon átjárt oda-vissza. Megtörtént az is, hogy a lányos szülők a mindkét oldalon jelentkező szegénység, a nincs ellenére igyekeztek móringot kicsikarni. Mint Sárkeresztesen említették, „sokáig győzködtek, vitatkoztak, asztán semmi nem lett. " A móringra vonatkozó megállapodás a leány kéréskor született, de írásba foglalalására utána, ám említett példánkkal ellentétben általában a házasságkötés előtt került sor. Az okiratot nemcsak jegyző, közjegyző, hanem falun belüli más Írástudó is készíthette. Csókakőn századunkban Steiner János asztalosra bízták, aki gyönyörű betűket tudott rajzolni. (Horváth, 1967.1.) A menyasszony és a vőlegény mindig aláírta, a tanúk szerepét a két násznagy töltötte be. A móringlevelet azután a feleség őrizte, hiszen az ő érdekét szolgálta. A móringolás jelentőségét bizonyítja, hogy egykor az egyházi anyakönyvekbe is feljegyezték azokat. (Különösen részletes beírások találhatók a mezőföldi Aba község református egyházának anyakönyveiben az 1820-1900 közötti időkből.) Az írásbeli adatok alapján megállapítható, hogy a móringolás a múlt században még lényegesen gyakoribb volt, mint századunkban, amikor már csak a házasságok néhány százalékában kötötték ki. A móring ugyan a 20. század közepéig fennmaradt, de a tulajdoni és öröklési szabályok változásával, azaz az özvegy jogállásának erősödésével egyre inkább funkcióját vesztette. A móring, a kelengye és a hozomány körén kívül vagy annak hiányában a násznagyok sokszor szenvedélyes vitája arra is kiterjedt, hogy ki vegye a menyasszonyi ruhát vagy a vőlegényi inget. A főbb kérdésekre vonatkozó egyezség után a módosabb családoknál megbeszélték a külön megtartandó kézfogó időpontját, részleteit. Ez általában egy-két héttel később következett. A két világháború között nem ritkán a lány nevenapjára vagy húsvét, illetve karácsony másnapjára tették, melyhez képest szüret után, farsangban, vagy zöldfarsangban tartották a lakodalmat. A mértéktartóbb vagy szegényebb családoknál viszont azonnal megülték az eljegyzést: a legényes háztól rögvest áthívták a várakozókat. Csókakőn, hol a legény kérte meg a szülőktől a lány kezét, kedvező válasz esetén azonnal kitűzték az eljegyzés és az esküvő napját. A következő héten a fiatalok együtt mentek a keresztszülőkhöz, felkérni őket a násznagyi tisztre, majd a lány két barátnőjéhez, a legény két barátjához, kiket nyoszolyóknak illetve vőfélyeknek hívtak meg. Itt a felek a kézfogón állapodtak meg a móringban. (Horváth, 1964.1.) Kézfogó A házassági ígéretnek a kézfogás által illetve a jegyajándék átadása, kicserélése révén történő megpecsételése nevében hordozta a lényeget: régebben kézfogónak, utóbb eljedzésnek hívták. Szertartásosan, ünnepélyesen ment végbe, a későbbi házassági tanúk, a násznagyok és mindkét oldal hozzátartozói jelenlétében. A fiatalok cselekménye (a kézfogás, a jegy átadása) bizonyította a házassági ígéretet, melyből a visszalépés a falu erkölcsi elítélését vonta maga után. A korábbi századokban kétségkívül a kéz nyújtása és elfogadása jelentette a 403
