Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

szonykérőként rendszerint a vőlegény tanúja (násznagy) szerepel. (1896.106.) Hasonlóan történt ez a korábbi századokban is. A török idők alatti nemesi lakodalmi szokásokról írta Takáts Sándor: „A leánykérésre mindig valamely előkelő s nagy tekintélyű urat választották, hogy a kérés foganatosabb legyen. Fiatalember vagy lányos apa erre a tisztre nem volt alkalmatos. A fiatalember ugyanis gyakran a maga számára szerezte meg a lányt. A lányos apa pedig a maga lányát szokta kommendálni." (é.n.I.128-129.) A leánkérés jobbára vasárnap, ünnepélyes formaságok között, legtöbbször a násznagy által történt, bár egyes helyeken a legény is vagy csak a legény ment lány kérőbe. Az egyedül, esetleg a legénnyel érkező násznagyot a lány násznagya és szülei várták. A házba lépő verset mondott vagy ékes szóval az érintettek szándéka, illetve válasza felől tudakozódott. A vőfélykönyvekben is szereplő versek, beszédek gyakran példálóztak Ádám és Éva bibliai történetével vagy hivatkoztak az utat mutató csillagra. Varga Lajos fehérvárcsurgói tanító a százafordulón falujának lakodalmi szokásait örökítette meg. (Varga, é.n.) Leírása szerint a násznagy a vőlegénnyel együtt, illetve egyedül ekképpen kérte meg a lányt: „Tisztelt kedves atyámfiai! Ezen tisztes házhoz bátrak voltunk belépni, ezen tisztes ifjúval azon célból, hogy kigyelmetektől engedelmet kérjünk! Mert mikor Isten az első embert teremtette, elgondolta azt, hogy nem jó az embernek egyedül élni. És ezen ifjú is elgondolta azt, és egy csillag vezérlése után elindulván, mely a kigyelmetek háza felett tűnt fel és a kigyelmetek lánya tetszett meg ő nékije, és hogyha kigyelmeteknek ezen tisztes ifjúnak személye megtetszvén, ne legyenek ezen szent dolognak elrontója, sőt inkább gyarapítója, melyet mindnyájan szívesen kérünk! Szívemből kívánom!" A másik formulában a lányt, a szerelmest - a népdalokhoz hasonlóan - a kérő násznagy is virágnak nevezte: „Általunk tisztelteti Önöket N.N. vőlegényünk és ennek igen érdemes szülői, hogy ha odaadnák neki feleségül az ő egyetlen egy kincsüket, szívük felét, mivel ő szíve igaz vonzódását követi, midőn minket e tisztes hajlékba küld, hogy ennek virágát, az önök kedves lányát megkérje általunk! Hallgassák meg hát a mi alázatos kérésünket!" Az esetleges elutasítást a násznaggyal rögvest közölték. A döntéshozatalnál a már említett párválasztási szempontok játszottak szerepet. Máskor viszont indok lehetett, hogy a lányt még fiatalnak tartották a házaséletre, vagy mivel nővére még nem kelt el, a húgot sem adták. „Előbb a szénát vágják le, azután a sargyut!" -hangzott ilyenkor a felelet. A kedvező választ követően viszont marasztalták a kérő másképp szószóló násznagyot, majd borral kínálták. Rövid beszélgetés után a lány násznagya, a kiadó násznagy érdemi tárgyalásba kezdett vele az anyagi feltételekről. Erintették a kelengye, a hozomány és a hitbér kérdését. Leginkább az utóbbi kettőben, s kölönösen a hitbérben, a móringban alakulhatott ki a felek közt komoly vita, mely esetenként a házassági szándékot is meghiúsította. Ahogy Magyaralmáson mondták: „Sokat győzködtek a móringgal a régi időkben. Sok helen, ahun nem Ígérték meg, ementek vissza, nem lett lakodalom." A móring díjat, ajándékozási ígéretet jelentett, melyet a vőlegény házasság esetére tett a menyasszonynak. Esedékessé rendszerint akkor vált, ha a házasság 401