Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
kényszerítették egymáshoz a fiatalokat, hogy azok nélkülözték egymás előzetes ismeretségét és hiányzott az érzelmi kapocs. Ezt a törekvést majd mindig a gyermek azonos vagy jobb anyagi körülmények közé juttatásával indokolták. Fokozottan figyelték a házasság anyagi megalapozottságát azokban a jómódú családokban, hol a gyermek egyke volt, hol eggyes leán vagy eggyes legén örökölte a házat, a birtokot. Morális szempontok a lányok megítélésénél kaptak nagyobb szerepet: kívánatos volt az erkölcsi feddhetetlenség, a jó hírnév. A legénynél azt nézték, hogy ne legyen iszákos vagy verekedős. A szülők társadalmi megítélése, megbecsülése szintén befolyásolta a párválasztásnál a döntést. Mindkét nembeli fiatalnál elvárás volt, hogy dógos, szorgalmas legyen, de nagyobb birtok esetén ez alól könnyen felmentést adtak. Az esztétikai szempontok csak mindezek után következtek, s inkább a fiatalok körében hatottak. A lányos szülők részéről az udvarlóval szembeni nemtetszés kinyilvánítása legtöbbször kérlelhetetlenül, kegyetlen őszinteséggel történt. Amikor szegényöllötték a legényt vagy bizonyos tulajdonságai miatt nem tartották elfogadhatónak, az udvarló a beszéd hangneméből már következtethetett arra, hogy nem szívesen fogadják. Máskor nyíltan közölték vele: „Nem köllő, ne gyere!" vagy „Ne gyere, mer nem aggyuk neked a leánt!" A szavak társulhattak elutasító tartalmú cselekedettel: a leány anyja elfújta a lámpát, s kijelentette az udvarlónak: „len legénnek nem világittunk!" Egykor a felsőbb társadalmi rétegeknél a fiataloknak alig volt szerepe a párválasztásban. A parasztságnál is minél régebbi időket vizsgálunk annál jobban érezhető, hogy a döntésnél - az említett szempontokra figyelemmel - a szülőknek volt meghatározó szavuk, befolyásuk. A szerelem, az érzelmi alap hiánya miatt aggodalmaskodó fiatalokat leintették: „Majd megszokjatok egymást!" Önmagukat és környezetüket nyugtatva bizonygatták: „Hát, ha a fiatalok nem is nagyon szeretik egymást, de megvan az a kis anyagi, akkor jobban meglesznek!" A választás ellen tiltakozó fiatalt fenyegetéssel kényszerítették a szülői akarat elfogadására: „Különben emehetsz a háztú!" vagy „Ide nem hozhatod azt a leánt!" A kényszerítő eszköz a vagyon, a családi birtok volt, mellyel az idősebb generáció rendelkezett. A fiatal lázadozott a szülői akarat ellen, de legtöbbször végülis engedett, a döntésbe belenyugodott. Több helyen említették, hogy ilyenkor a legény a szülői elhatározásra célozva lemondóan úgy nyilatkozott: „Édesanyám nősül!" Az effajta házasságban a férj és a feleség gyakran szinte közömbösen élt egymás mellett. Még évtizedek múltán is csak annyit mondtak mások hitvestársi veszekedéséről hallva: „Mink össze se veszünk, meg ki se békülünk!" A törekvés mégis az volt, hogy elviseljék egymást, ne szűnjön meg a házasság: „Ha szidták is egymást, mégis leéték eggyütt az életüket." A szülői akarat érvényesítése számos konfliktushoz, sőt tragédiához vezetett, melyre szinte falvanként tudnak egy vagy több példát. A szülői elhatározás elől kitérő fiatalok esetenként a közös halált választották, együtt lettek öngyilkosok. Az egymástól tiltott illetve egymásért haló fiatalok története az európai népek folklórjában és műköltészetében hosszú ideje, széles körben elterjedt. A magyarságnál olyan kivételes szépségű balladák keletkezését eredményezte, mint a Két kápolna-virág (Kádár Kata), s ennek variánsa, a Magyari császár Lázár fia. (Kallós, 1977. 13-22, 436-437; Vargyas, 1976. II. 111-121, 399-402.) Századunkban még születhetett népköltészeti alkotás az egymástól elválásra ösztökélt szerelmesek történetéről. Az egyik Tolna megyei községben 1923-ban bekövetkezett közös halál, a Dunába ugrás emlékét őrizte meg ballada. (Tárkány-Szücs, 1981.314,315.) Az 1933-as mohai kettős 393
