Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

megmaradt a vagyon szerinti elkülönülés. A béresleányokat nem mindig fogadták be, olykor azok külön csoportosultak. A magyaralmási Dávid-banda szolgáltatta a cigányzenét, melyre lassú és friss csárdást, kevesebb valcert és lengyelkét, újabban vanszteppet, (one step) jártak. A századfordulón a legény a lánycsoport felé megindulva ujjával intette magához táncosát. Később már odament a lány elejbe, meghajolt s kérdezte, hogy szabad-e egy táncra. A polgári illem hatására szokásba jött a lekérés, de ez sokszor adott okot nézeteltérésre. A párok körben táncoltak, körbejárva a termet. Tánc közben csak pár szót beszéltek. A legény, ha akarta, magához szoríthatta a lányt, nem ítélték el érte, bár sok lány nem szerette. Ahogy a legénynek tánc alatt is a fején maradt a kalap, a lány úgy nem vált meg zsebkendőjétől, bal kezében tartotta. A jó táncosok, különösen hafüzettek, ha a nótájukat húzatták, a zenészek előtt járták párjukkal. Az ilyenek nem mentek körbe, a többiek is kikerülték őket. A zene végeztével a legény megköszönte a táncot a lánynak, de nem kísérte helyére, kivéve ha beszélgetni akart vele. A mulaccság szüneteiben, míg a muzsikások pihentek, a lányok a kocsma közepin összeálltak, összefogództak, azután danútak. A legények mögéjük állva segítettek az énekben. A bálban más falubeliek is jelen lehettek, ha fizettek. De könnyen kívülkerülhettek, pofon is elcsattanhatott, ha nem viselkedtek elég csendesen. Általában nem szívlelték a helybéliek, mikor egy idegen valamelyik falubeli lánynak udvarolt. Hamar megverték, különösen ha nem volt rokona, pártfogója. A táncillem szigorúan kötötte a mulatság résztvevőit. A hagyományt megsértő személyt megbüntették vagy bosszút álltak rajta. Pesovár Ferenc kutatásának kedvelt részterülete volt a kitáncoltatás-kimuzsikálás, melynél szemléletesen tükröződik a nők alárendeltsége. A felkérést visszautasító, ám azután mással táncoló leányt a legények megszégyenítették, kitáncoltatták. Valamelyik legény felkérte, lassan az ajtó felé táncolt vele, majd a kellő pillanatban hirtelen félreugrott és kipenderítette a lányt. A másik változat a kimuzsikálás volt. A zenészek a jelzett időpontban körülvették a lányt és a Rákóczi-induló vagy más mars dallama mellett az ajtóhoz szorították, az utcára lökték. (Pesovár, 1981, 58.) Sárkeresztesen a kimuzsikáltatásnak két eltérő formája élt, egyiknek a megszégyenítés, másiknak a figyelemfelhívás volt jellemzője. A közösség törvénye a század elején még itt is minden lány számára kötelezővé tette, hogy a felkérő legénnyel -bárki legyen az - elmenjen táncolni. Ellenkező esetben valamelyik legény kivezette vagy kimuzsikáltatta. A többiekkel a megszégyenítésben egyetértve, összebeszélve, felkérte a lányt, az ajtó felé irányítva táncolt vele, majd kipenderítette, esetleg még „szoknyán is rúgta". Az utolsó ilyen eset a községben az 1920-as években fordult elő. A lányra nagy szégyent hozott, a falu szájára vette, évekig emlegette a történteket. A környező községek mindegyikében ismerték, szükség szerint alkalmazták a kimuzsikálás szokását. Csókakőn a II. világháborúig ha a lány nem fogadta el a legény udvarlását, az/aszói (felszólt) а zenészeknek, hogy а Rákóczi-indulót most melyik lánynak játsszák. A muzsikusok - bár nem nagyon szívesen - húzták a marsot. Az érintett leány rendszerint meg sem várta a zeneszót, hanem menekült, hazafutott előle. A dallam első sorából a falu a „vidd haza, vidd haza" felszólítást hallotta ki. Az eset nagy szégyen volt a lányra, de még a legényre is, hiszen abból a falu már tudta, hogy a lány nem állt vele szóba. Mondták is: „minek kapaszkodik oan kocsi után, amellik nem veszi föl!" 313