Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
egészen a középkorig nyomozhatjuk. Johannes Beleth párizsi teológus 1160 körül keletkezett Rationale divinorum officiorumában találjuk az első rá vonatkozó adatot (Mannhardt 1904, 261). Beleth arról tudósít, hogy bizonyos vidékeken húsvét után a második napon az asszonyok férjüket, a harmadik napon a férjek feleségüket megvesszőzik. Ezt azért cselekszik, hogy egymást figyelmeztessék, a húsvéti áldozás időszakában a házasélet tilos. Kube arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szilveszter pápa vezetésével összeült Ely zsinat határozatai szerint a szentáldozáshoz járulók áldozás előtt 3 napig, utána legalább 3 napig a házasélettől kötelesek megtartóztatni magukat (1964, 72). Beleth adatait az 1369-ben elhunyt, prágai Konrád Waldhauser írásban ránk maradt latin nyelvű prédikációja erősíti meg (Zibrt 1889, 78; Karasek 1909, 331-332): „Ezekben a szent napokban az embereknek mértékletesnek és tartózkodónak kell lenni,... a házasoknak is; ezért vesszőzik meg férjüket némely vidékeken a húsvét utáni második napon az asszonyok. A harmadik napon viszont a férjek feleségüket már kora reggel az ágyban vesszővel vagy kézzel csapkodják meg,... ezzel fegyelmezik magukat. így teszik kötelezettségüket tudatossá, magukat kölcsönösen féken tartani, nehogy ebben az időszakban egyik a másiktól házaséletet követeljen. Miközben vesszőznek, a másiknak mondják: Smech ostren, ami annyit jelent mint: jegyezd meg, húsvéti és szent idő van, te most házaséletet nem akarhatsz." Egy német minorita a XIV. század elején húsvéthétfői prédikációjában már kárhoztatja a szokást (Franz 1907, 152; Kube 1964, 74): „Nem szabad hiúságoknak örülnünk, ahogy azt sokan teszik, akik ma azért vidámak, mert a borsót (a böjti időszak eledelét) maguk mögött hagyták, különféle húsokat fogyasztottak, és kedvüket az utcákon szaladgálással és vesszőzéssel töltik." A boroszlói augusztinusok könyvtárában a XV. század elejéről fennmaradt kéziratból is az derül ki, hogy az egyházi személyek nem nézték jó szemmel a fiatalok körében divatozó húsvéti korbácsolást (Kube 1964, 75): „Minden ember húsvétvasárnapon áldozni szokott, a pápa a férj és a feleség számára elrendelte, hogy miután a szentáldozást magukhoz vették, egy vesszőt tegyenek maguk közé, és a férjnek az első napon, a feleségnek a második napon hatalmat adott a másikat rendreutasítani. Alanyok részére, ami a vesszőzés jogát illeti, semmit nem határoztak, ezért meg kellene azt akadályozni. Szeretnék az ég felé emelt szájjal könyörögni: ha ezer ördög volna, azokat egy korbáccsal szaladgáló emberrel kellene elűzni." Hippolyt Guarinonius, a prágai császári udvari orvos fia, 1610-ben Ingolstadtban kiadott Die Grewel der Verwüstung Menschlichen Geschlechts (Az emberi nem pusztulásának borzalmai) című könyvében a szokás bemutatásakor már a vesszőből font korbácsról is említést tesz. Azt írja, hogy Prágában könnyelmű emberek évenként a húsvéti időben hosszú, fonott vesszőkorbácsot vásárolnak, azt kezükben tartva, mint az őrültek bunkóikat, járkálnak a város utcáin, terein. Ha lányokkal vagy nemes hölgyekkel találkoznak, hogy húsvéti tojást kapjanak, a kezüket-lábukat elverik a korbáccsal. Húsvét péntekén viszont a lányok korbácsolják meg tojásért a legényeket. Guarinonius leírásából látjuk, hogy Prágában már a XVII. század elején a legapróbb részletekig abban a formában élt a szokás, ahogy azt az észak-dunántúli szlovák eredetű falvakban megismertük. Lukács László 239
