Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

Az utca közepén kíváncsi gyerekseregtől kísérve a rendező legények hozták a papírszalagokkal feldíszített kakast. Úgy ásták be a kör közepén a gödörbe, hogy csak a nyaka és a feje látszott ki. A játékvezető így kiáltott: „A kakas-ütést megkezdjük! Ütésre jelentkezni tessék! Jelentkezés húsz fillér! A pénzt a kalapba tegyék!" A jelentkező legények számozott jegyet kaptak, a szám sorrendjében próbálkozhattak a kakas-ütéssel. Háziszőttes kenyérruhával kötötték be a sorra kerülő legény szemét. Körülvezették a közönség által alkotott körben, közben többször megforgatták. A cséphadarótartó ünnepélyesen kezébe adta a cséphadarót, amit az rögtön megforgatott a feje fölött. „Lehet!"- kiáltotta a játékvezető. Erre az ütőlegény megindult, csúszó lépésekkel igyekezett kitapogatni a talajt. A csépet néha ijesztésül a közönség felé forgatta. Tágult-szűkült a kör, mert egy véletlen „találat" emlékezetes kék foltokat okozott volna. A közönség pártokra szakadva kiabálta: „Üss! Üss!" „Ne! Ne! Ne még!" „Rám hallgass, ne üss!" Ütni csak egyszer lehetett. A kakas fejét eltaláló legény diadalmasan emelte magasba a „zsákmányt". Ő lett a nap hőse, a húsvéti bál ünnepeltje, a falu elsőlegénye. Húsvét keddjén meghívta legénybarátait szőlőhegyi pincéjükbe, ahol a kakasból pörköltet főztek (Lengyeltóti 1981). Mozsgót Szigetvár környékének a töröktől való felszabadulása után a birtokos Batthyányak magyar, német, és horvát jobbágyokkal telepítették újra (Vargha 1977, 319, 321). Fényes Elek szerint Mozsgó a XIX. század közepén „magyar-shokacz-német m.-város" (1851, III, 117). Nemzetiségi lakosai századunkra javarészt elmagyarosodtak, illetve elházasodással a környező nemzetiségi településekre költöztek. A baranyai németek húshagyókeddi és búcsúi kakas-ütéséről Baranya vármegye 1896-ban megjelent monográfiájában is olvashatunk. (Várady 1896,1,163). Ebben a leírásban a mecseknádasdi és mozsgói kakas-ütéshez képest új, hogy a játékot búcsú alkalmával is megrendezték, az ütéssel sikertelenül próbálkozó legények áldomást fizettek a győztesnek. Wild Katalin a III. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencián tartott előadásában az óbányai és a nagymányoki (Baranya m.) németektől említette a búcsúi kakas-ütést. A századfordulón a lajoskomáromi (Fejér m.) németeknél lakodalom hajnalán egy kakast pálinkával és borral megrészegítettek, majd a szoba közepén egy felfordított, lyukasfenekű cserépfazék alá tették, úgy, hogy a feje a lyukon kívül volt. Egy önként jelentkező legény szemét kendővel bekötötték, kezébe botot adtak és a szobába vezették. A legény a násznép jó szórakozása, nevetése közben először össze-vissza csapkodott a fazék körül, majd a kötést a szeméről félretolva egy hatalmas ütéssel szétzúzta a fazekat, agyonütötte a benne lévő kakast. Erre a vendégek közül valaki odaugrott, felkapta a kakast, s akit megdobott vele, annak kötelessége volt pálinkát fizetni. A kakast végül a zenészek kapták meg (Kurz 1896, 106). Kurz Sámuel e korai közleménye után kilenc évtizeddel, 1984-ben kutattam Lajoskomáromban a kakas-ütés nyomai után. Különböző korú adatközlőimtől az alábbi, a szokás kiveszésének időpontját tekintve egymásnak is ellentmondó adatokat jegyeztem fel. „Bekötötték a vőfélyek szemét, a kakas fejét kidugták egy lyukas cserépfazék lyukán. A vendégek körültáncolták. A vőfélyek kezében három méteres pózna volt, azzal ütöttek a fazékra. Agyonütötték, a kakas elszaladt, a vőfélyek utána és agyoncsapták. A szárnya össze volt kötve. A zenészeké lett a kakas. A lakodalom reggelén volt. Az első világháború után már nem volt divat kakast csapni. A zenészek 220