Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)
KANÁSZTÁNC, UGRÓS Dél-Dunántúlnak a legjellegzetesebb és sajátos szintadó tánctípusa az ún. kanásztánc-ugrós. Ez lényegében egy táncfajtának eszközzel vagy eszköz nélkül járt változata. AXVI-XVII. századi történeti emlékeink (különböző feljegyzések, írott források, ábrázolások stb.) már mind alátámasztják e változatos táncfajta sokféle megjelenési formáját. Szóló, csoportos, nővel járt páros, eszközös előfordulására egyaránt utalnak. Az eszköz ebben az időben gyakran fegyver volt, amelyre magyarázatot az akkori történeti háttér - így a török hódítók elleni küzdelem - nyújt, de a fegyvertáncok divatja a késő középkorban Európa-szerte általános volt (lánckardtáncok, moreszka). Az ilyen jellegű táncokat a korszak jellegzetes katonatípusáról nálunk gyakran hajdútáncnak is nevezték. A későbbiekben a XVIII. századtól kezdve a pásztorság őrizte tovább ezeknek a táncoknak az eszközös formáit és közvetítette a földműves parasztság felé. Dél-Dunántúlon a felszíni adottságok, a hatalmas erdőségek, az állattartásnak mindig kedveztek (Zselicség, Belső-Somogy, Duna és Dráva mente stb.). Az állattenyésztésben különösen a sertéstartás foglalt el jelentős helyet. Már a középkorban a Pannonhalmi Apátság 1240 körüli részletes birtokösszeírása pl. Somogy vármegyéből 300 kanászt említ, a 10 zselicségi kanászfalu népét. Tehát már a középkorban is egy sajátosan zárt kanásztársadalom volt itt és szinte a XDC század közepéig élte egy virágzó, elzárt pásztorkultúra az életét. így a pásztortársadalomban ezen a vidéken nyilvánvalóan a kanászok álltak a rangsorban az első helyen. így érthető, hogy a kanásztánc volt az itt élő pásztorok (kanászok, juhászok, gulyások, csikósok) közös tánca. A kanásztáncra vonatkozó történeti leírások közül Czuczor Gergelyé a legjelentősebb, amelyet az Athenaeum с. folyóirat 1843-as évfolyamában közölt. A bakonyi kanásztáncot jellemezte nyilvánvalóan megfigyelései alapján. Az állattartás körülményei itt is hasonlóak voltak a Dél-Dunántúlhoz, és azt is tudjuk, hogy a pásztorság eléggé mozgékony, vándorló réteg volt. Táncjellemezését tehát tágabb vidékre értelmezhetjük: „Rövid vázlata a táncnak következő: Duda vagy hosszúfurulyaszóból áll a zene, melynek rytmusa egészen különböző a toborzó vagy a friss magyarétól, s hallására szinte kénytelenek földet dobogtatni a lábak, mert igen jellemzett, egyszerű taktusa van. Valamint a frissben férfi nővel, úgy itt férfi férfival szembe állva dobogtatja a földet, s mindenik botot vagy fényes baltát perget ujjaival éspedig néha szinte ijesztő gyorsasággal, ugyanezen eszközöket egymásnak dobálják s így történik, hogy míg egyiknek kezei üresek, azalatt a másik mindkét kézzel fegyverkezve fitogtatja a pergető ügyességét; majd leteszik botjaikat s azokat rytmus szerint balról jobbra és viszont átugrándozzak; majd lábai közé vett botjára gugorodik az egyik, a másik kerülgeti őt, néha át is ugorja. . ." Hasonló megfigyeléseket végzett a múlt század második felében Dunántúlon jeles tánckutatónk, Réthei Prikkel Marián: „Gyermekkorunkat a Dunántúl egyik félreeső pusztáján töltvén, volt párszor alkalmunk látni a már kiveszőben levő pásztori táncot, még pedig két változatban, tudnillik mint juhász és mint kanásztáncot. Mind a kettőt dudaszóra lejtették. Az előbbit két idősebb juhász járta kampósbotokkal, melyeket nemcsak pergettek és dobáltak egymásnak, hanem a lábszáraik közt gyorsan átkapkodtak. Emellett nehéz csizmájukkal teljes erővel dobogtatták a földet; közben magasra ugorva összekapták a levegőben a bokáikat; majd pedig lekuporodtak. A kanásztáncot csupán egy bakonyvidéki kanásztól láttuk, aki szekerceforgatva járta. Táncmozdulatai a 43
