Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)

A VELENCEI-TÓ KÖRNYÉKÉNEK NÉPRAJZA A Velencei-tóvidék néprajzának ismertetése során, azoknak a tó környékéhez tartozó falvaknak a népéletét írjuk le, amelyek lakosságának létfenntartásához hozzájárult és részben hozzájárul még ma is a tó és annak környéke. Ezeknek a falvaknak a népe anyagi és szellemi műveltségében bizonyos közös sajátosságokat mutat. A tó északi részén, részben a Velenceihegység lankáján helyezkedik el Pákozd és egészen a dombon a nép által is Meleg-hegynek nevezett nyúlványon Sukoró. A túlsó oldalán a Dél-Fejér megyei síksághoz csatlakozik Gárdony két közigazgatásilag hozzátartozó községgel, Dinnyéssel és Agárddal. A tó északi részének csücskét közvetlen a part mellett átöleli Velence a hegyvonulat tövében. Közvetlen közelsége miatt idesoroljuk még Kápolnásnyéket is, amelynek gazdasági életében a tó nem játszik jelentős szerepet és a Velencei-hegységben levő, vegyes lakosságú Nadapot. A felsorolt falvak gazdasági és társadalmi fejlődése részben különböző volt még a tó által meghatározott létfeltételek mellett is. Meg kell említenünk Gárdony törzslakossága között és részben Velencén is a jelentős kisparaszti életet élő nemességet. Dinnyés és Agárd lakossága nagyrészt az uradalmi cselédségből és újonnan letelepültekből alakult ki. A Pusztanyék helyén létrejött Kápolnásnyék lakossága is elsősorban az itt levő uradalmak volt cselédeiből és volt zsellérekből áll. A legparasztibb jellegű és néprajzi szempontból legarchaikusabb község Sukoró és Pákozd. Nadap eredetileg német lakosságú volt, de az utóbbi esztendőkben a falu etnikai összetétele megváltozott. Az őslakosság megmaradt rétegéhez Szlovákiából, Romániából (székelyek) és a Szerénységből érkeztek telepesek, magukkal hozva az előző környezetük hagyomány-világát. A húszas évek óta a déli partvidék hatalmas változáson ment át. Megkezdődött a nyaralók és villák építése, s ez 1945 óta még fokozódott. Már korábban a vasútat itt építették fel és a 30-as években a gráci műutat is erre vezették, úgy, hogy a forgalom Budapest felé ide helyeződött át a régi pákozdi-sukorói útvonalról. Ezeknek és egyéb társadalmi és gazdasági tényezőknek a hatására az északi és a déli partvidék kultúrájának az alakulásában és változásában különbség mutatkozik. A továbbiakban rövid leírást adunk az eddigi kutatások alapján a Velencei-tóvidék paraszti kultúrájának néhány vonásáról. Közvetlen a tóhoz kapcsolódó ősfoglalkozások közül a halászatot említjük meg, amelynek néhány speciális velencei sajátossága van. A Velencei-tó halászati joga 1912-ig az egyes víztulajdonosok kezében volt. Atónak több mint a felét a székesfehérvári káptalan birtokolta, s ennek nagyobb részét a pákozdiak, kisebb részét a sukoróiak bérelték. Sukorón a parasztságnak is volt tőrésze, „vizes páskomja", amelyet többnyire maguk halásztak, vagy esetleg bérbe adták. A többi községben szintén bérelték a területek halászati jogát a földbirtokosoktól. A bérlők pénzben, vagy halban fizettek, vagy ledolgozták a bért. 1890-ben megalakították a Velencei-tavi Halászati Társulatot, mivel a tóbírtokosok belátták, hogy az egyéni gazdálkodás nem kifizetődő. Az egységes kezelést 1912-től valósították meg. Ettől kezdve a halászok egy bérlő alkalmazottai lettek. 1945-ben a felszabadulás után a tó halászati joga az állam tulajdonába került és még ez év december 2-án megalakult a Velencei-tavi Halászati Szövetkezet amelynek központja Velencén van, de Gárdonyban és Sukorón is működik telepe. A felszabadulás előtt csak a bérlőnek volt „halászmester jegye", maguk a halászok segédmunkások voltak. Most mindenki mester lehet, miután 3 évig mint segédhalász mesterével együtt dolgozott. Jelenleg 50 halász működik a Velencei-tavon, akik nagyobbrészt velencei lakosok, de Pákozdon, Sukorón és Gárdonyban is vannak halászok. 23