Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene – Fejér megye néprajza 1. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 25. (1982)

dolgoztak: egyesek nagyhálóval bandákban, mások pedig kis szerszámokkal (varsák, borítók, cérnahálók különböző típusai). A kisszerszámos halászoknak az egyik legfontosabb eszköze az ún. kosárvarsa volt, amelyeket kis vizekben, nádkapukban és csapásokban tűztek le esténként, és reggel „nézték fël." A múltban a pákozdiak használták a vesszőből font csikvarsát is. A kisszerszámos halászok főleg Pákozdon és Sukorón éltek. Ma is megfigyelhető a tanyájuk a Szúnyog-szigeten. Sajátos velencei halászszerszám volt a zsákos tapogató (burogató, nyomogató, duda stb.), amelyet 1912-ben 3 sukorói halász alakított ki a nyeles burító alapján. Velencén a közelmúltban még láthatók voltak az alszegen a halászok által lakott házsorok, az ún. halászközök: a Tóbíró-köz, a Váradi-köz és a Kis-köz. Ezeken a helyeken fordult meg a múlt század derekán Hermann Ottó, a magyar tárgyi néprajz megteremtője, a népi halászat kiváló ismerője, mikor a Velencei-tó halászatát tanulmányozta. A tóparti halászudvarok képéhez tartoztak a száradó hálók, varsák és a parton kikötött egy vagy két fiókos ladikok az evedzővel és a csáklyával. A téli halászatot nagyhálóval a velenceiek a legutóbbi évekig (1974.) űzték. Fejér megyében, különösen a Mezőföldön, a talajadottságok a földművelésnek kedveztek, de a múltban jelentős volt az állattenyésztés is. A József császár korabeli (1784.) színes térképen a többi tájtól elütő képet mutat ez a vidék. Az első szembeötlő jelenség, hogy a Mezőföldön már a 18. században sem volt számbavehető erdőség. A rétek és legelők szinte szabályosan zárt foltokat alkottak a községek körül. A szántóföldek a községhatárok külső részeiben foglaltak helyet. Ebből nyilvánvalóan kiderül, hogy a lakosság főfoglalkozása ekkor még az állattenyésztés volt. A szarvasmarha-tenyésztés mellett a juhászat volt jelentős. Erre még a 19. század elején a geográfusok is felhívták a figyelmet. 1836-ban írta Fényes Elek: „Legfontosabb 's legkiterjedtebb ága mindazáltal a' baromtartásnak a' juhtenyésztés, mellynek már régólta fő fészke volt Fejér vármegye." A juhászat fejlettségére utal az a tény is, hogy kialakulófélben volt a szervezettségük is, a másutt meglévő juhászcéhek analógiájára. Erre utal a Lipót császár korabeli mosonyi juhászok artikulusainak másolata, amelyet feltehetően mintául kívántak felhasználni, de hogy a céh megalakult volna, erre nincs adatunk. A 18. századtól már nagy területet béreltek a birkások, akik között szép számmal voltak nyugatról érkezett, főleg német juhtartók, és ők honosították meg a finomabb posztó nyersanyagát szolgáltató merinó-juhot. Ilyen, nyugatról származó családi nevek pl. Czetli, Reiter, Menyhárt, Gremsperger, stb. Jutottak ide máshonnan származó pásztordinasztiák is, így a Mezőföldre főleg Somogyból, Zalából, a Vértesaljára a Bakonyból, de gyakoriak a „túlsóféli" juhászok is (Duna-Tisza köze). Megjelenésük, öltözékük, felszerelésük, így a csuligombos mellény és a magas, ún. „izsáki" kalap is az utóbbiakkal való kapcsolatra és tájra utal. A juhászoknak a legjelentősebb összejövetelük ősszel. Szent Mihály napján volt (szeptember 29.), amikoris Székesfehérvár—Felsővároson az ún. juhász (Szent Sebestyén) templomban — ma is így nevezik — misén és a „juhászok zászlaja" alatt processzion vettek részt. Az összejövetel három napig tartott, kibérelték a Bárány és a Korona vendéglőt. Ekkor történt a juhászlegények elszegődése, és „lakoztak", azaz mulatoztak. Ide más megyék területéről is érkeztek juhászok családostul. Más helyi jellegű összejövetelek is voltak, hasonló céllal, hasonló körülmények között. Ilyen volt pl. a sárbogárdi juhásztalálkozó a századforduló idején. A juhászat eszközanyagából különösen kiemelkednek a remekbe faragott kampósbotok. A használati botok mellett a szépen faragott ünnepi juhászkampók és díszbotok egyaránt megtalálhatók voltak. Gyakori volt juhászaink körében a kampósbotnak az a típusa, amelyhez a kampófejet külön fából, rendszerint szilvafából faragták, és két csavarral vagy szeggel erősítették a botszárra. 15