Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 4. 1688 - 1848 - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 16. (Székesfehérvár, 1979)
Kerényi Ferenc: Székesfehérvár magyar nyelvű színészete a XIX. század első felében
sággal rendelkeznek. Először: a vezértagok személyi tulajdonában vannak és másolás útján terjednek, amíg a gyakori társulatbomlások miatt az egész országban ismertté nem válnak. Az 1822-es év műsorlexikonát összeállítva azt tapasztaljuk, hogy joggal beszélhetünk országosan egységes alapműsorról: 22 olyan fordítást vittek színre, amelynek átdolgozója más társulatnál játszó színész volt. Másodszor: a viszonylagos nyugalom, a helybenmaradás hónapjai azonnal együttjárnak a fordítói tevékenység fellendülésével. Balog, a társulat előző igazgatója, hogy nyomatékot adjon a feleségével történt szakításnak, 1818-ban tekintélyes könyvtárát is magával vitte. A vármegyei igazgatás a fordítói és szerepmásolói költségek átvállalásával nemcsak rövid idő alatt pótolta a hiányt, hanem országosan is párját ritkító bibliotékát gyűjtött. A fentiek után természetesnek tűnik, hogy irodalmi, maradandóbb értékű fordítást csak egyet találunk az előadottak sorában, Kazinczy Ferenc 1790-es, német közvetítéssel készült Hamlet-átültetését. A szerzői jog fogalma, a jogdíjak rendszere csak a Pesti Magyar Színházban bontakozott ki 1837 után — a számlákból kitűnik, hogy a fordítók egyszeri, egy összegben fizetett díjat kaptak munkájukért: Horváth József aligazgató például egyfelvonásosért 5 forintot, többfelvonásos prózai darabért 10 forintot, zenés darabért (beleértve az énekversek fordítását is) 15 forintot kapott — annyit, amennyi a súgó egész havi gázsija volt. A másolói munka méreteire is van adatunk. Győrffy József színmester és segédszínész 1823. január 25-én nyújtotta be számláját: az előző két esztendőben 10 teljes darabot és 1 partitúrát másolt, továbbá 15 színművet szerepekbe is kiírt — az igazgatás szerint összesen 142 forint értékben. 1822-ben a közönség szórakozásigényét 5 énekes játék és melodráma 8 előadása próbálta kielégíteni. Ehhez járult még egy pécsi, januári quodlibet (azaz énekes egyveleg) és egy táncokkal bővített pantomimprodukció. A zenés műsor lehetőségének problémaköréről fentebb szóltunk. Fehérvár színészetének vonzerejére jellemző adat viszont, hogy Arnold György szabadkai regens chori 1825-ben azzal az ajánlattal fordult Fejér megye rendjeihez, hogy operát komponál Kisfaludy Károly: Kemény Simon című drámájából. A vármegyei igazgatás lezárultával megkésett javaslat mégis figyelmet érdemel: Arnold daljátéka elkészült, 1826-ban elhangzott a szabadkai színház megnyitó előadásán, onnan átkerült az erősebb vándortársulatok énekes műsorára és még a Pesti Magyar Színházba is eljutott.19 1824-re végérvényessé vált a megyei igazgatás anyagi csődje. Április 1-ével Horváth József eddigi aligazgató, Komlóssy Ferencet véve maga mellé, önállósult, miután a megyétől ígéretet kapott időnkénti pénzbeli támogatásra. 1824-től tehát Székesfehérvár színháztörténetében új szakasz nyílik: a vándorszínészeté, amely kétségtelen visszaesést jelent a korábbi évek elemzett gyakorlatához képest. Fejér megye utolsó kezdeményezése 1825-re, az első reformországgyűlés időszakára esik. Koncentrálva a vándortársulatok legjobb erőit, rájukbízva a gonddal őrzött könyv- és jelmeztárat, Pozsonyba küldte a színészeket. A 12 előadásra hirdetett bérlet számszerű adatai megint kétségbevonhatatlanul, legendák nélkül bizonyítják a vállalkozás kudarcának szükségszerűségét. A bérletdíjakból befolyt összeg csak a német színház borsos bérleti díjára (3000 forint két hétre!) meg a vándortársulatok legjavát képező, s így legmagasabb gázsijait húzó színészek fizetésére volt éppen elegendő. Így adódott az a paradox helyzet, hogy a korabeli lapok dícsérően emlékeznek meg játékukról: „...az egyesült válogatott társaság valóban érdemesnek mutatta magát, hogy az ország színe előtt Pozsonyban is nemzeti mulatságokkal gyönyörködte. Komlóssy Ferenc említette föl szabadkai szinházavató beszédében, vö. LEGÁNY D. : A magyar zene krónikája. (Bp. 1962.) 204—5. 128
