Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Horváth János: Középkori irodalmunk székesfehérvári vonatkozásáról
férfiak épp úgy, mint asszonyok, minden ember, könnyek közt sírva gyászolták, s keserűségükben hangos jajgatásukkal az eget ostromolva kiáltoztak.1'1 És amikor Fehérvárra érkezett a mondott felséges test, a fentebb elmondott módon, a város prelátusai, papjai, egyházi emberei és a többi nemesek és polgárok eléje vonultak sietve a városon kívül, és megtekintvén az éltető lélektől megfosztott testet, ennek láttán mondhatatlan sírásban törtek ki, és bevitték a városba.17 18 Ezek a papok és egyháziak is egész éjszaka himnuszokat és zsoltárokat énekelve istennek, virrasztással töltötték a hosszú éjszakát”. „És amikor felvirradt a nappal, s elkezdték az ájtatosságokat és az ünnepélyes miséket, amíg a megkezdett szent szertartásokat és az ünnepélyes miséket azon a napon az előírt módon elvégezték, Károly király már említett három lova a már említett módon bíbor takaróval és díszes lószerszámokkal ékesítve ott állott a monostor ajtaja előtt, mint már mondottuk, s hátukon az említett derék vitézek a király úr fegyverzetébe öltözötten várakoztak. És amikor az ájtatosságokat méltóképpen elvégezték, s az aznapon tartandó miséket befejezték, a főmonostorban, ott ahol a szentséges István királynak és fiának, Imre hercegnek különféle erényekkel és csodatételekkel fényeskedő testei boldogan nyugosznak az Űrban, s könyörületes szívvel a legnagyobb jótéteményekben részesítik a bizodalommal hozzájuk könyörgőket, — ott a nagy oltár mellett temették el a királyi ruhákban az említett és felsorolt urak és egyházi ruhába öltözött érsekek, püspökök, prelátusok és apátok közreműködésével.” „Egy szívvel-lélekkel siratta őt mindenki, gazdag és szegény egyaránt, úgyhogy a márványkövek a sűrű könnyhullatástól teljesen átnedvesedtek. A nagy jajgatással siránkozó körülállók valamennyien berekedtek ekkor, s szemeik a sok-sok könnytől csaknem elvesztették természetes látóképességüket.”19 Ez a részletes beszámoló tehát ékesen tanúskodik arról, hogy a középkorban a magyarok között a felső és az alsóbb társadalmi rétegekben egyaránt, általános dívott a halottsiratás, mégpedig, úgy látszik, ennek legtúlzóbb, excessív formájában. E siratások leírása után tér át a beszámoló Telegdi Csanád esztergomi érsek Halotti Búcsúztatójára, amelyet az érsek a Boldogságos Szűz székesfehérvári bazilikájában mondott el. A beszámoló ezt a beszédet úgy állítja be, hogy az érsek ezzel „illendőképpen megenyhítette a gyászolók aggódó lelkét és jámbor szivét”. Ezt nyilván úgy kell értelmeznünk, hogy a fájdalom spontán és szertelen megnyilvánulásaival szemben, — ami a régi népi siratóknak is jellemzője lehetett, — az érsek a gyászt és a fájdalmat bizonyos racionális keretek közé akarta szorítani a középkori keresztény egyházi felfogásnak megfelelően. És ehhez a bibliai történetet és annak egyszerű theológiáját használta fel. A Telegdi Csanád érsek által elmondott Halotti Beszéd — és az a második meglepetés ezzel a temetési beszámolóval kapcsolatban, — mind érvelési menetét, mind egész szerkezeti felépítését tekintve pontos mása a Pray-kódexben a XII. század végén lejegyzett Halotti Beszédnek, legrégibb összefüggő magyar nyelvemlékünknek, de közelebb áll a kódex latin Sermo super sepulcrum-ához, mint az ugyanott közölt magyar változathoz. Ugyanakkor nem lehet kétes, hogy az érsek e halotti búcsúztatót magyar nyelven mondotta el. 17. THURÓCZI: op. cit. 168: Inde autem ferendo corpus ipsius, ad quamcunque mansionis villam deueniebant, omnes homines, tam viri quam mulieres, lachrymarum fletu condolentes, clamore maximo, in amaritudinem conversi, aethera propulsando, resonabant. 18. THUROCZI: op. cit. 168: ...ipsumque corpus, viuificato spiritu spoliatum, amarissime circumspicientes, in inenarrabiles fletus eo viso prorumpentes, illud intra ciuitatem detulerunt. 19. THUROCZI: op. cit. 169: Omnes vnanimiter planxerunt eum, simul in vnum diues et pauper; in tantum, vt, marmorei lapides densitate lachrymarum, plurimum fuerint humefacti. Tunc enim tam maximo clamore, gemebundi omnium circumstandium fauces raucae factae sunt; oculique ipsorum, prae tantis lachrymis, visibus naturalibus fere defecerunt, 134
