Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Kovács Éva: A középkori magyar királyság jelvényeinek kérdése
beati Stephani regis Ungarorum szerepelt a prágai Szent Vitus-dóm kincstárában.8 Ismeretesek azok a tudósítások is, amelyek aranyozott királyi lándzsáról szólnak, közvetlenül István halála után. Nem akarom itt érin'eni ezt a bonyolult és sokszor taglalt kérdést, csak arra szeretnék utalni vele, h< gv az idők folyamán a jelvények összeállítása is megváltozhatott, hiszen a lándzsa tiobé már nem szerepel, mint magyar királyi jelvény. A magyar királyi jelvények története nincs még kielégítően feldolgozva. À tárgyakkal, különösképpen a koronával igen sokat foglalkozott a kutatás, de hiányaik a szélesebb, történeti áttekintés, aminek a források gondos összeállításával, értelmezésével és a képes ábrázolásokkal is számolnia kell. Az ábrázolások felhasználása is sok körültekintést igényel. A képi megjelenítés ugyanis gyakrai1 nem reális tárgyakhoz, hanem saját műfajának hagyományaihoz, vagy egyéb példákhoz igazodik. Erre kell ügyelni a jelvények történetének megírásánál egyébként kitűnően hasznosítható pecséteknél is. Véleményem szerint ma egy hiteles képünk van az Árpádok királyi jelvényeiről, mégpedig III. Béla korából (1173—1196). Rögtön azt is le kell szögezni, hogy ez a kép csakis az ő korára érvényes. Egyrészt, mivel a monarchikus reprezentáció egyik nagy centrumában, Bizáncban nevelkedett király olyan jelvényeket is használt, amit elődei biztosan nem, másrészt, mert közvetlen utódai sem bizonyultak hű követőinek egyéb területen sem. Ezt a képet a III. Béla székesfehérvári sírjában talált halotti jelvények adják. Üjabb feldolgozásukat az tette lehetővé, hogy a közelmúltban kiemelték őket a Mátyás-templombeli sírokból és a Nemzeti Múzeum kiállításán ismét hozzáférhetők a kutatás számára. Nem kívánom itt ismertetni a leletek történetét, valamint nem térek ki részletesen azokra a tudnivalókra sem, amelyeket a hasonló sírleletekkel történő összehasonlítások szolgáltatnak, csak sommásan utalok az eredményekre.9 10 III. Béla temetése valószínűleg saját rendelkezésére történt Székesfehérváron. Ennek az elhatározásnak legfőbb indítéka Szent Istvánhoz, a dinasztia alapítójához fűződő tisztelete lehetett, amelyben elődeinek, Szent Lászlónak (1077—1095) és Kálmánnak (1095—1116) a példáját követte. Kálmán szintén Fehérvárott temetkezett. Különösen hangsúlyoznia kellett a szent elődökhöz való kapcsolatát III. Bélának, az orthodoxia neveltjének, Manuel egykori örökösének és rokonának, kit akkora gyanakvással fogadtak itthon, hogy az esztergomi érsek megkoronázni sem volt hajlandó. Hogy a fehérvári temetkezés, amely korántsem volt kizárólagos szokás az Árpád-házi uralkodók között, saját rendelkezése volt, abból is kitűnik, hogy korábban elhunyt első nejét, Antiochiai Annát is ide temették, nyilván a király elhatározásából. Ebben pedig implicite benne rejlik, hogy ő is követni kívánta és követte is, hiszen a két sírt egymás közvetlen közelében találták meg. III. Bélát ’regio more’ helyezték nyugalomra Szent István bazilikájában. A ’regio more’ kifejezés egyetlen Fehérváron eltemetett utódának, unokájának, a gyermek III. Lászlónak (f 1205) temetésével kapcsolatban fordul elő, s nyilván többek között azt 8. A. PODLAHA—E. SITTLER: Der Domschatz in Prag (1903) 18. 9. ni. Béla és első felesége Antiochiai Anna sírmellékleteinek leírása és a leletek története részletesen megtalálható: FORSTER GY.: m. Béla magyar király emlékezete (Bp. 1900). Részletesen: E. KOVÁCS: Die Grabinsignien König Bêlas III. und Annas von Antiochion. Acta Historiae Artium 15 (1969) 3—24. Újra kiemelésük 1967. jan. 30—31-én történt. A sírjelvényekről 1. P. E. SCHRAMM: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik I—III. (Stuttgart 1954—1956) megfelelő fejezeteit, továbbá: P. E. SCHRAMM—F. MÜTHERICH: Denkmale der deutschen Könige und Kaiser (München 1982); Fr. KENNER: Die Porträtsammlung des Erzherzogs Ferdinand von Tirol. Jahrbuch der Kunsthistorischen Sammlungen des allerhöchsten Kaiserhauses 12 (1893) 37—186. 10. „Paucis igitur transactis diebus Ladezlaus infans moritur corpusque illius a Jurino episcopo Albam translatum et in sepulchro regum regio more tumulatum est”. Continuatio Admuntensis a. 1205 MGSS IX. 591. 104
