Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. I. Az államalapítás kora - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 13. (Székesfehérvár, 1967)
Györffy György: Székesfehérvár feltünése a történeti forrásokban
írnok, aki a datálásban bevezette újdonságként, hogy előre írta az Actum szó után a kiállítás helyét, és az évet a szokott anno dominice incarnationis helyett anno ab incarnatione domini MV szavakkal jelölte, úgy mint a veszprémi oklevélben van. Az utóbbi újítás megmutatkozik az 1009-ben kiállított pécsi oklevél dátumának szórendjében is, ahol anno incarnacionis domini olvasható, egy másik korhatározó német kancelláriai újítással együtt. 1003. dec. 1-én ugyanis az I. indictio évében egy EA sziglával jelölt írnok bevezette, hogy megcserélve a régi rendet, előre írta az indictio évét és utána az incarnatio évet. Ezt az újítást több írnok átvette tőle. A pécsi dátumban a Datum decimo Kalendas septembris, indiccione septima, anno incarnacionis domini millesimo Vilii világosan ezt az új szórendet mutatja. (A veszprémi oklevél dátumában nincs indictio év feltüntetve). Ezeknek a Her. C. eltávozása után bevezetett kancelláriai újításoknak a jelei bizonyítják, hogy a pécsi és veszprémi oklevél fogalmazója nem lehetett Her. C. és az oklevél nem kelhetett 1002-ben, hanem 1009-ben, mint a dátum feltünteti.29 Még kevésbbé áll az, amit Szentpétery a veszprémi oklevél alapítólevél jellegéről írt. Oklevelünkben nincs kifejezetten alapításról szó, hanem az adományozott birtokok megjelölése mellett arról, hogy hány vármegyét rendelt a király a veszprémi püspök alá. Ez az intézkedés is igazolja az 1009,-i datálast. István király ugyanis 1009-ben megalapította a pécsi püspökséget és ismert szövegű oklevelében megállapította az egyházmegye határait, a veszprémi püspökség irányában is.30 Márpedig a korábban alapított veszprémi püspökség egyházmegyéjének megállapító levele kihagyta a pécsi püspökségnek juttatott területet, amiből kiderül, hogy mindkettő az 1009-ben bekövetkezett országos egyházmegyehatárrendezés alkalmával készült. De kihagyta a veszprémi oklevél Somogy megye területét is, amelyet István király valószínűleg már 1002-ben a pannonhalmi apátság alá rendelt, amiből viszont mindenképpen kiderül, hogy a veszprémi oklevél a pannonhalmi alapítólevél után kelt. Ha az 1009-es évszám áthagyományozása tekintetében egy kisebb korrekció meg is engedhető (az eredetiben a datum helyén valószínűleg actum állt), magát az évszámot eredetinek tartjuk és Fehérvár első említésének évszámát láthatjuk benne. A következő adatcsoport a székesfehérvári bazilika és a székeskáptalan alapítására vonatkozik. A káptalan alapításáról említést tesznek István király életiratai, melyek a XI. és XII. század fordulója táján készültek, de elbeszélik a magyar krónikák is. A rövidebb, de hitelesebb szöveget közlő Kézai elmondja, hogy István „Keánnal, a bolgárok és szlávok fejedelmével harcolt, s miután legyőzte őt, kincseiből megadományozta a fehérvári Boldogságos Szűz egyházat, amelyet maga alapított.”31 A bővebb szövegezést annyira elrontotta egy XIII. századi interpolátor nem odavaló beszúrásokkal, hogy ennek szövegét mellőznünk kell.32 A Kézai által mondottak teljes összhangban állanak a namuri egyház alapítását elbeszélő feljegyzéssel. Eszerint Leodvin bihari püspök I. Endre királlyal együtt számbavéve a királyi kincstárat, — amelyet tudvalevőleg a székesfehérvári bazilikában őriztek — az ott őrzött ereklyékből kettőt magával vitt szülővárosába, Namurba és lediktálta az ereklyék 29. Monumenta Germaniae Historica. Diplomata. T. III. Heinrici II. (Wimariae 1902—6) n. 98 etc., n. 50 etc. A veszprémi és pécsi okleveleket fogalmazó itáliai scriptorral egy külön tanulmányban szándékozom foglalkozni. Azt, hogy az iró itáliai volt, egyebek mellett a veszprémi oklevél immunitás-formulájában szereplő sculdacius szó is igazolja, melyet III. Ottó és II. Henrik német írnokai nem használtak, csak ha szószerint másoltak át egy régebbi szöveget. Nem használta e szót Her. C. sem, akinek német -Tolta Kehr óta bizonyítást nyert. 30. KARÁCSONYI J.: Szent István oki. 40—41. 31. SSRH I. 172. 32. Ibid. 315—316; vö. GYÖRFFY GY.: Krónikáink 156—157, 168—170. 23
