Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. I. Az államalapítás kora - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 13. (Székesfehérvár, 1967)
Horváth János, ifj.: Székesfehérvár korai történetének néhány kérdése az írásos források alapján
Ladislaus-ra aligha ilyen értelemben használták ezt jelzőt, mivel akkor a magyarságnak nyilván még a többsége ugyanúgy pogány, azaz ,kopasz’ volt, s ígv ilyen megkülönböztetésnek semmi értelme sem lett volna. Másfelől láttuk, hogy a kétségtelenül keresztény Bélára a Benin-Belin jelző mellett kiemeli a krónikás a kopaszságát (calvus) és sötét haj-, bőr-színét (colore brunus); I. András királyra vonatkozóan pedig hangsúlyozza az Albus ,Fehér’ minőségét és ,Keresztény’ (Christianus) mivoltát. Mindezek alapján, úgy gondolom, kimondhatjuk, hogy ők valamennyien a Szár, vagy kicsinyítőképzővel — ahogy a Béláról elnevezett Szekszárd névben ránk maradt — a szárd, azaz fehér magyarok közé tartoztak. Ez pedig megkülönböztető rangot, előkelőséget, nemességet jelenthetett. Erre alább még visszatérünk. További kérdés, vajon a szár vagy szárd jelző csak az Árpád-nemzetséget illette-e meg, vagy talán a magyaroknak egy nagyobb csoportját, esetleg több törzset is? A hazai források hallgatása ellenére ugyanis éppen Géza fejedelemmel és I. István királlyal egykorú nyugati források többször szólnak a fehér, ill. fekete magyarokról és ezeknek földrajzilag is elkülönített provinciájáról, tartományáról. Ebből a szempontból mindenekelőtt Querfurti Brúnót, a pogányok térítő érsekét kell kiemelnünk, aki többször is megfordult Magyarországon és hosszabb ideig Itt tartózkodott. Egy 1006-ra datált, II. Henrik német császárhoz intézett levelében beszámol arról, hogy „már régóta rostokol hiába a magyaroknál” s ezért „minden pogány népek között a legkegyetlenebbekhez, a besenyőkhöz veszi az útját.”30 Majd a besenyők körében, különböző nehézségek és veszélyek között, térítőtársaival mintegy 30 lelket megtérítve, arról értesít a továbbiakban, hogy a poroszok földjére szándékozik menni, a vértanú Szt. Adalbert nyomdokait követve. Levelében itt tér vissza a magyarokra, mégpedig a fekete magyarokra, egy meglehetősen nehezen érthető, és kellemetlen szövegvariásokkal is tarkított szövegrészben. A több helyütt sérült szöveg értelme ez lehet: „Hallottam ugyanis a fekete magyarokról, akikhez Szt. Péter első legációja érkezeti, amelyik sohasem megy hiába, bár a mieink (t. i. térítőink) nagy vétkesen — isten bocsássa meg nekünk — egyeseket (t. i. magyarokat) már elvakítottak; esek (most) mindnyájan megtértek és keresztényekké lettek.”31 Nyilván azt akarja itt mondani Querfurti Brúnó, hogy a fekete magyarok Között már ő is téríteni próbált kísérőivel, de nem sok eredménnyel, mert az inkább csak látszat-térítés : elvakítás volt. Hogy kik lehettek ezek a fekete magyarok, arra alább még visszatérünk. Előbb azonban még vegyük szemügyre ugyanennek a Querfurti Brúnónak egy 1008-ban írt művét, a „Vita quinque fratrum Poloniae seu passio sancti Benedicti et Johannis ac sociorum eorundem” című érdekes munkát, amelyben a lengyelországi térítők mártiriumáról szólva, magáról is tesz néhány megjegyzést, amely talán a fenti levélszakaszt is megvilágíthatja némileg. E mű alábbi szakaszában ugyanis azt mondja Brúnó önmagáról: „És odahagyván a poroszokat — ahova az új szent, a megölt Adalbert miatt fontosabb okom lett volna elmenni — balkezes munkával és gyenge vállal a fern. WENZEL G.: AUO. I. 15. Certe, dies et menses iam complevit integer annus, quod, ubi diu frustra sedimus, Ungros dimisimus, et ad omnium paganorum crudelissimos Pezenegos viam arripuimus. 31. WENZEL G.: AUO. I. 17. — A. GOMBOS: Catalogus font. hist. Hung. (Bp. 1937) I. 952. sz, p_ 430. Audivi enim (var.: etiam) de Nigris Ungris, ad quos, que nunquam frustra vadit, sancti Petri prima legatio venit, quamvis nostri, — quod deus indulgeat — cum peccato magno aliquos (var. : aliquo) cecarentur (var. : cecarent) : qui (var. : quod) conversi omnes facti sunt Christiani. 105
