Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Romsics Ignác: Szegedi évszázadok
Romsics Ignác Szegedi évszázadok A Maroson leúsztatott fatörzseket felhasználva a reformkorban virágzott fel a hajóépítés is, amelynek jellegzetes, Szegeden kialakított típusa volt a kecses és gyorsjárású ún. bőgős hajó, amelynek a raktere mintegy háztetőként be volt fedve deszkával, s az így keletkezett alacsony házikó szolgált a hajósok és esetleg utasaik eső és szél ellen oltalmat adó pihenő helyéül. A hajógyártással egyidejűleg lendült fel a vízimalomépítés. ATisza két oldalán ezekből csak Szegeden mintegy 80 őrölte a Bánság és a Bácska termékeny szántóföldjeiről érkező gabonát, de más városok számára is készült itt évente 8-10. A kétségtelen fejlődés ellenére Szeged külső képe - mint a századközép geográfusa, Hunfalvi János megállapította - még mindig „nem volt mondhatni szépnek". Leginkább urbanizált külsővel az egykori Palánk rendelkezett, ahonnan eltűntek a korábbi védművek, s helyükbe copf vagy klasszicizáló stílusú földszintes és egyemeletes polgárházak épültek. Ezek alsó traktusán rendszerint üzlethelyiségek csalogatták a vevőket, az emeleten lakószobák, az udvaron pedig raktárok helyezkedtek el. 1810-ben itt épült meg Szeged első kétemeletes magánháza és 6 vendégszobájával, valamint 50 ló befogadására alkalmas istállójával itt várta a megfáradt utasokat a híres Arany Sas fogadó. Az Alsóváros háromosztatú, pitvaros konyhából és két oldalán egy-egy szobából álló, két- vagy háromablakos, vertfalú, náddal vagy gyékénnyel fedett házai viszont alig különböztek az alföldi falvak parasztházaitól. A két városrész építészeti arculatától egyaránt különböztek a felsővárosi hajósgazdák, hajóácsok, vízimolnárok, gabonakereskedők, fuvarosok és halászati vállalkozók magasföldszintes kőházai, amelyekhez általában nagy pincék, kényelmes lakrészek, hombáros padlások és az udvarra nyíló különféle raktárhelyiségek tartoztak. Ezeket az utcára néző kosáríves kapun keresztül lehetett elérni. A reformkor békés építkezéssel eltelt évtizedei a század közepén ismeretes módon forradalomba és szabadságharcba torkollottak, amelyeket megtorlás és a neoabszolutizmus követett. A gazdasági és társadalmi modernizáció folyamata mindazonáltal töretlenül folytatódott. 1854-ben Szegedet, majd néhány év múltán Temesvárt is elérte a vasút, a Dunán és a Tiszán pedig megjelentek a gőzhajók. Ez addig elképzelhetetlen sebességnövekedéssel járt. Az Al-Dunától Bécsig lóvontatással korábban két-három hónapig tartott az út, most gőzhajóval nyolc napig. Szeged és Pest között a postakocsik addig egy egész nap alatt tették meg az utat, ezt a menetidőt a vonat most öt órára csökkentette. A gőzenergia felhasználása a közlekedésben, az ipari termelésben és idővel a mezőgazdaságban is új korszak hajnalát jelezte. Távoli területeket hozott közelebb egymáshoz, egyszerűbbé, olcsóbbá és biztonságosabbá tette az árucserét, megkönnyítette a munkaerő belső vándorlását, és elősegítette az emberek világlátásának reálisabbá válását. Jelentősége csak a kerék több ezer évvel korábbi felfedezéséhez hasonlítható. Egészen más jellegű, de kihatásában ugyancsak fontos változásnak tekinthető, hogy a város kezén lévő 80 ezer katasztrális hold szántó, rét és legelő mintegy negyedét 1852 és 1854 között felparcellázták a városszéli szegények és a város körüli tanyavilág lakói között. Ezek a 10, majd 30 évre kötött kishaszonbérletek mintegy 13
