Bárkányi Ildikó (szerk.): Szöged hírös város ... : Állandó néprajzi kiállítás (Szeged, 2013)

HALÁSZAT

Az 1880-as évektől a gátak közé szorított, a környező vízállások­tól elszakított Tisza a korábbinál jóval kevesebb zsákmányt biz­tosított. A korábbi üzemszerű halászat hanyatlott, a szegediek más halászó vizekre kényszerül­tek. Ezt az időszakot örökítette meg Bitó János halászgazda Az én kiskirályságom című köny­vében. A 20. század elejére a ha­lászatot teljes egészében a fisé­rek tartották kézben, akik szer­számot (hálót, hajót) és fizetsé­get adtak a halászbokroknak. A halászok jól ismerték és szá­mon tartották a tanyákat, azaz a hálóvetésre alkalmas helyeket. A folyómeder szakaszai mellett az egyes halfajok tulajdonságai­val és értékével is tisztában vol­tak. Értékes tiszai hal volt a ső­reg, harcsa, ponty vagy potyka, kecsege, süllő. Egy évszázada az sem volt ritka, hogy viza vagy tok is felúszott a Tiszán. Gyakori zsákmány volt a bucó, márna, keszeg, menyhal, sügér, compó, kárász, apró keszegfélék. A kishalászok és a nagyhálós halászbokrok tagjai elkülönültek. A kishalászok kisszerszámokkal, kevesebb és kisebb zsákmány fo­gására alkalmas, egy embörös szerszámokkal dolgoztak. Készle­tükhöz jellemzően 1-2 kece, 30-40 varsa, pöndölháló, emelőháló, véghorog és kuttyogató tartozott. A gazdag zsákmányt biztosító nagyhalász szerszámokkal, nagy­méretű kerítőhálókkal a halászbokrok halásztak. Az utolsó szegedi halas­bárka, a„Keszeg". 1960-as évek Terícsfán száradó nagyháló

Next

/
Oldalképek
Tartalom