Zombori István (szerk.): Újjászületett mesterművek : Válogatás Szabó Tamás restaurátorművész 30 éves munkásságából : Katalógus : 1980 - 2010 (Szeged, 2011)
A mesterművek - 75. Mednyánszky László: Mocsaras táj, 1890 körül
75. Mednyánszky László: Mocsaras táj, 1890 körül Vászon, olaj, 32 x 62 cm, jelzet jobbra lent: Mednyánszky Lakkfekete színű, korabeli díszkeretben, 46 x 78 cm, profil 6 cm Magángyűjtemény, Szeged Restaurálás ideje: 2009 október—december A kép leírása és alkotója: Báró Mednyánszky László (1852—1919) ez alkotása tíz év óta része mai tulajdonosa képkollekciójának; előtte bosszú évtizedeken át rokona képgyűjteményének részét alkotta. Ez a mű is a mester tájfestészetének jellegzetes barbizoni felfogását tükrözi, s később, a szüntelen vándorlása során a természet alapos ismeretéből festői igényessége rendkívüli erejű műveket eredményezett. A fiatal Med nyánszky korán kapcsolatba került a képzőművészettel: 1863—64-ben a bosszú bónapokon át Nagyrető, elszegényedett nemesi csa Iádból származó lánynak, az uradalmi gondnokságot elvállaló Sircbicb Jankának köszönhette, bo gy szülei halála után is otthon érezhette magát Beczkón, ahová utazgatásaiból vissza-visszatért. 1892 őszén a Máramarosban készített tájvázlatokat Feszty Árpádnak A magyarok bejövetele című, azóta „Fesztykörképként" híressé vált történelmi témájú képéhez, melynek megfestésébe is besegített 1893—94-ben Vágó Pállal, Olgyay Ferenccel, Pállya Celesztinnel és más magyar művészekkel együtt. 1896 nyarától 1897 őszéig ismét Párizsban tartózkoőrön vendégeskedő bécsi festőtől, Thomas Endertől akvarellezni és rajzolni tanult. Az arisztokrata származású festőnek később megadatott, hogy M ünchenben, Párizsban és itái íaban tanulja a mesterséget. Nyaranta N agyőrön és szülőföldjén, Beczkón dolgozott. A nagyőri táj és a Tátra élete végéig művészetének fontos témája volt. A Tátrától az Adriáig többfelé megfordult, szívesen kóborolta természetben. Sokat időzött a szolnoki művésztelepen és a Nagyalföld más tájain, ezért az alföld i festőkköz is kapcsolják művészetét. Képein túladva, pénzét a rászorulók közt szétosztva, a létminimum batárán élt. A naplóját töhhnyire franciául és magyarul író háró, mély műveltségű művész egész életét megkeserítő ízületi fájdalmai dacára szüntelen gyalogos vándorutakon járt, járványos betegeket ápolt. Együttérzése az elesettek iránt már az 1879-es szegedi nagy árvíznél megmutatkozott. Amikor értesült a katasztrófáról, azonnal a helyszínre sietett, gondolkodás nélkül segített a hajba jutott város polgárainak és részt vett a védelmi munkálatokban. 1889-től négy éven át ismét Franciaországban tartózkod ott s az ott megismert impresszionizmus hatására műveinek szürkén borongós alaptónusát lassan levegős, természetközeli festésmód váltotta fel. Tájábrázolásai első ránézésre naturalista, realista tájaknak tűnnek, holott valójában rejtett önportrék, általános érvényre emelt „szimbolista hangulatképek". Tájképei és szépséges portréi mellett fennmaradtak különös, műfaji értelemben a zsánerképek műfaját képviselő, de azt „felülíró" művei is. Sok esetben tájképein a szenvedés ábrázolhatóságával kísérletezett, az elemi erőket és energiákat olykor melankolikus figurák emblémáiba sűrítette. Az őt rajongva szedott. A század vége felé az élet peremén élők felé fordult, s bár bécsi műtermében megfordultak a kor legismertebb személyiségei és hírességei, ő hazavágyott a parasztlegények, cigányok, kocsisok, katonák, koldusok és a külvárosok kétes egzisztenciái közé. Az úgynevezett csavargóképeiben Ribera, Millet es Uaumier örököseként új műfajt alkotott, monumentális alakos képeinek sorozatán nyoma sincs a korban divatos szegényemberfestészet bamis részvétének és szentimentalizmusának. Kritikusait is megdöbbentette az a borzongató realitás, ahogyan a már születésüktől végleg nyomorra ítélt embereket bemutatja. 1900-ban Galíciában, 1901-be n az Adria vidékén, majd négy évig Bécsben dolgozott. Itt kötött ba rátságot Kurdy Bálinttal, a katonaidejét töltő váci földművessel, akit később a családjánál, Vácott többször is m eglátogatott. 1906-b an a végsőkig kitartott a tüdővészben szenvedő barát betegágyánál. Mindent megtett érte, majd amikor a gondos ápolás ellenére Tb» 156 ^
