Giorgio Vasari 1511-1574 (Szeged, 2011)
Tátrai Vilmos: Giorgio Vasari angyali híradása Toszkánából?
GIORGIO VASARI ANGYALI HÍRADÁSA TOSZKÁNÁBÓL? II. TÁTRAI VILMOS művészettörténész Szépművészeti Múzeum, 2008 GIORGIO VASARI’S ANGELIC MESSAGE FROM TUSCANY? By VILMOS TÁTRAI Art Historian Museum of Fine Arts, 2008 A mit a régésznek jelent a földből előkerült lelet megpillantása, azt jelenti a művészettörténésznek az első találkozás egy reprodukcióról sem ismert festménnyel vagy szoborral. Tudni ugyan lehetett volna egy 16. század közepi firenzei Angyali üdvözletről a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, hiszen létezését nem is egy nyomtatott és írásos dokumentum tanúsította, de én, szégyenszemre, nem tudtam róla. Szégyenszemre — és szerencsémre, így ugyanis igazibb, ünnepibb lett a meglepetés, amikor 2008 februárjában először találkoztam Kovács Zsuzsa restaurátor műtermében a kerek formátumú, fára festett alkotással. A kép a felületét borító, besötétedett lakkréteg miatt — szakzsargonnal szólva — nehezen volt olvasható, de szellemi sugárzása áttört az anyag sötétségén, nyilvánvalóvá téve: a toszkán Cinquecento jelentős alkotása került a szemem elé. Egy ilyen mű felbukkanásakor a legnagyobb izgalom kiváltsága a restaurátoré. Számára ugyanis a feladat szépsége és megtisztelő volta feletti örömérzéshez törvényszerűen társul a felelősség súlyának átérzése is. Az még csak hagyján, hogy saját és művészettörténész kollégái kritikus szigorral figyelik a munka minden egyes szakaszát, a restaurátor — és ez több szellemidéző miszticizmusnál — a hajdan volt, de művével materiálisán jelenlévő mester tekintetét szintúgy folyamatosan magán érzi. Persze azért a művészettörténész izgalma sem akármekkora. Ha az újra előkerült mű minősége, mint e tondóé, egy elég jól meghatározható szint felett van, akkor a szakemberben legyűr- hetetlen vágy ébred, hogy térben és időben megtalálja a helyét, attributáljon, vagyis kimondja a mester nevét. Kötelességérzet, kíváncsiság, rendszerező mánia és — tegyük csak hozzá — hiúság elegyéből áll össze ez a belső kényszer. A külső szemlélő megmosolyoghatja a mindenáron névre vadászó muzeológust, mondván, attól nem lesz se jobb, se rosszabb egy festmény, ha ismerjük a mesterét, de aki valaha is, ha másért nem, a játék kedvéért nyomába eredt egy rejtélynek, az megérti ezt a helyrerakó, besoroló buzgalmat. A mester-kérdést az Angyali üdvözletét a raktárból évtizedek után először előhozó Szabó Tamás restaurátor, a szegedi múzeum képzőművészeti osztályának vezetője is igen fontosnak tartotta, és első levélváltásunk alkalmából A s a previously unearthed relic is to the archaeologist, so is the first encounter with an unknown painting or statue to the art historian. The Szeged-based Ferenc Mora Museum’s mid-16'1’ century Florentine Immaculate Conception was not unknown, since its existence was recorded in several printed documents and manuscripts; to my shame, however, I was unaware of the painting. I say shame, but I was also fortunate; it was a greater and more Christmas-like surprise when in December 20071 first saw the picture, painted on a round wooden board, in Zsuzsa Kovács’s restoration studio. The picture was not easy to read due to the darkened varnish covering its surface, but its radiant spirituality penetrated through the darkness of the material, making it obvious that this was a significant example of Tuscan Cinquecento. When a piece like this is found, the privilege of experiencing the greatest excitement goes to the restorer. For him, the joy over the beauty of the object in question is inevitably coupled with the weight of his responsibility. Not only do his colleagues and art historians follow each step of his work, ever-ready with sharp criticism, but the restorer constantly feels the watchful eye of the master, materially present through the object. Of course, the art historian feels no less excitement. If the quality of the piece is exceptional — as in this case — the expert will feel an irresistible desire to find its place in time and space, and to attribute it to some master. This internal compulsion derives from a sense of responsibility, curiosity, an obsession with order, and — one must admit — vanity. Outsiders may find the ‘archaeological’ search for a name rather strange, saying that a picture will be no better or worse for knowing the identity of the artist. However, anyone who has ever engaged in solving a mystery, even in jest, will understand the zeal to sort things and put them in order. Tamás Szabó, Head of Department at the museum in Szeged (who discovered the picture in a back-room following decades of neglect) has also found the master’s identity an important question, and noted early on in our correspondence that the picture had been associated with Bronzino, Alessandro Allori, and Cristofano Allori. (The three names actually denote two artists, as Alessandro Allori changed his name for his stepfather’s, Agnolo GIORGIO VASARI 1511-1574 29
