Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)

IV. A Múzeum gyűjteményei

nft MÚZEUM A TISZA PARTJÁN

tanító is. Gyarapította a gyűjteményt Beck István városi osztályjegyző (a város legendás „Beck Pistája”), Bitó János halászati bérlő és Pocsátkó Károly régiségkereskedő is.

Bár Tömörkény úgy ítélte meg, hogy a gyűjtést már némileg elkésve kezdték meg, az eltűnő (átalakuló) szegedi népélet sok emléke már végképp elveszett, az, amit összegyűjtött, alapvető jelentőségű. (Ebben nyilvánvalóan része volt annak, hogy Tömörkény e speciális életvilág alighanem legjobb ismerője volt akkoriban, s íróként már jó ideje ennek a világnak a megjelenítésén

Szegedi festett menyasszonyi láda (1867)

dolgozott.) Az első évek gyűjtőútjai a szorosabb értelemben vett Szegeden és tanyavilágán (Átok- háza, Csórva, Domaszék, Madarásztó, Mórahalom, Zákány) kívül kiterjedtek Dorozsmára, Horgosra, Algyőre, Kistelekre. Röszkére, Tápéra, Deszkre, Sövényházára, sőt Makóra, Apátfalvára, Nagylakra, a hódmezővásárhelyi, orosházi, tótkomlósi, békési, szarvasi tanyákra is. A gyűjteménybe így halászszerszámok, a gazdálkodás és az állattartás jellegzetes eszközei, pásztorfaragások, a paraszti háztartás tárgyai (pl. bútorok, cserépedények), viseleti darabok, köztük ékszerek(!) is, a paraszti igényeket kiszolgáló „kisiparok” (ács, hajóács, ötvös, papucsos, mézesbábos, tímár, szűcs, késes, kalapos, kékfestő, paszományos, szitás, mészáros, kötélgyártó) szerszámai és termékei, hangszerek, gyerekjátékok, a vallásos élet emlékanyagához tartozó tárgyak, sőt még pipák, hímes tojások vagy különféle makettek is helyt kaptak. (Móra, Tömörkény megbízásából, még jelentős mennyiségű kiskunfélegyházi anyagot is begyűjtött, így egyebek közt édesapja szűcsszerszámait, kézművesipartörténeti érdekességű fésűsszerszámokat, stb.) Az anyag, már 1908-tól nagy népszerűségnek örvendő kiállításként is megtekinthető volt, maga Tömörkény pedig - etnográfiai szempontból is érdekes tárcanovelláin túl - szakközleményekben is hírt adott az anyagról.

Tömörkény haláláig, 1917-ig 7 ezer tárgy került a gyűjteménybe: ez a mai tételszám közel fele.

Ezt követően a megváltozott körülmények következtében hosszú ideig csak minimális volt a gyarapodás. Bár munkaidejük egy részét olyan kiváló szakemberek, mint Cs. Sebestyén Károly vagy Banner János is a néprajzra fordították, nem nagyon történt előrelépés. Kass János adományán (1919) és a Cs. Sebestyén gyűjtötte népművészeti tárgyakon, vagy az Afrika-kutató Torday Emil hagyatékának néhány darabján (1932) túl igazán fontos tárgy kevés került a gyűjteménybe. (S még ezek egy része is, mint pl. a Torday-féle anyag, 1953- ban, az akkor érvényes múzeumi előírások következtében átkerült a budapesti Néprajzi Múzeumba.) Jellemző, hogy az 1930-as évek közepétől 1949-ig szinte alig került újabb műtárgy a gyűjteménybe. Érdemi változás csak 1949-ben következett be, amikor a népzenekutató Péczely Attila a múzeum munkatársa lett. Itteni működésének három éve alatt sokrétű szakmai munka bontakozott ki, hiánypótló tárgyegyüttesek kerültek a gyűjteménybe (pl. egy késes-, egy köteles- és egy papucsosmester hagyatéka, hangszerek, bútorok). Az általa készített népzenei fonográffelvételek pedig pótolhatatlan értéket képviselnek. 1952-től Nagy Dezső egy teljesen új területen próbálkozott, a munkásfolklórt kezdte kutatni és gyűjteni, de „hagyományosabb" tárgyegyütteseket is megszerzett a múzeumnak. (Pl. kisipari műhelyek fölszereléseit, így egy kékfestőműhely anyagát is.) A döntő fordulat mégis csak 1957-ben következett be. Juhász Antal (sz. 1935) múzeumi kinevezésével. O (s utóbb munkatársai) 1991-ig, a szegedi egyetem néprajzi tanszékére való kinevezéséig, a néprajzi gyűjtemény második