Nagy Imre: A Lucs-gyűjtemény (Szeged, 2007)
LUCS-GYUJTEMENY Lucs Ferenc 1902-ben született Kolozsváron, tizenhat gyermekes család egyik fiaként. Édesapját korán elvesztette. Pesten mérnöknek tanult, majd visszatért Erdélybe. Nyolc nyelven beszélt, és a második világháború előtti években hét és fél éven át katonai hírszerzőként tevékenykedett. Utazásai során Japánba is eljutott. 1932-ben kötött házasságot Zloczover Annával, majd Szegeden telepedett le. Egyik sógorával szőnyegházat vezetett a Kárász és Kölcsey utca sarkán, de árusított saját tervezésű parasztkonfekciót is. Ekkoriban kezdett műgyűjtésbe, mely szinte kizárólagos tevékenységévé 1945 után vált. Közvetlenül a művészektől vásárolt képeket, gyűjteménye darabjait adta, vette, cserélte. 197S. június 19-én életjáradéki szerződést kötött a Móra Ferenc Múzeummal, s ennek eredményeképpen az intézménybe került több mint félszáz darabos képzőművészeti gyűjteménye. A hosszú időn át gyűjtött és tervszerűen összeválogatott műveknek nemcsak az egyenkénti művészi minőségét tekinthetjük magasnak, de „védett jellegű” értékét a műgyűjtemény konzekvens gyűjtési szempontja is biztosítja. A válogatás jól érzékelteti a XIX-XX. század fordulóján - egy közel száz évet felölelő időszakban - a modern magyar festészetben bekövetkezett tartalmi és stiláris változásokat. A Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításán két teremben látható ez a kollekció. A Lucs-gyűjtemény legkorábbi, s egyben legkimagaslóbb művének Szinyei Merse Pál (1845-1920) fiatalkori, 1871-72-ből származó plein-air képe, a „Madárdal” tekinthető. Szinyei Merse Pál festő, a magyar képzőművészet egyik kiemelkedő alakja. Első mestere a nagyváradi Mezey Lajos, majd 1864-ben a müncheni akadémia növendéke lesz. Kezdetben az akadémia szellemének megfelelően történelmi és mitológiai kompozíciókat fest. 1867- től Piloty tanítványa, aki felismeri, hogy Szinyei Merse egyéniségének a történelmi festészet nem felel meg, és arra biztatja, hogy a szabadban készítsen tanulmányokat. Érdeklődését kezdettől fogva a táj, a természet, a napfény festésének problémája köti le, és fejlődését a természet után készített kis vázlatai segítik. Az 1870-es évek elejére megtalálja festészetének fő motívumát, a szabad természetben ábrázolt emberi figurát, melyet a napfény és a levegő tanulmányozása révén szerzett élményeinek hatása alatt ábrázol. Természetélménye olyan erős, hogy a tájat szinte minden esetben emlékezetből festi meg, ezért olyan frissek és összefogónak tájai. A kortárs francia festészeti törekvésektől függetlenül jut el az atmoszferikus festésmódhoz, a plein air festészetig, a sugárzó fény és a ragyogó színek ábrázolásáig. Főműve, a „Majális” (1872) a maga idejében a maSzinyei Merse Pál: Madárdal
