Katkóné Bagi Éva: Így öltözködött a "szögedi nemzet" : A szabóipar dicsérete (Szeged, 2007)

Parasztpolgárok, iparosok a 20. század fordulóján

PARASZTPOLGÁROK, IPAROSOK A 20. SZÁZAD FORDULÓJÁN A 19. sz. folyamán már árutermelő volt a szegedi lakosság, ezért ruháit sem önmaga állította elő, hanem vásárolta, készíttette, a szakiparosok pedig alkalmazkodtak az igényeikhez. A tömegtermelés és konfekcióipar az alsóbb társadalmi osztályok számára is hozzáférhetővé tette a divat követését, ami a vásárló közönség hatalmas anyagi áldozatvállalása mellett nagymértékben elősegítette a kézműipar és a kereskedelem fejlődését. A század második felében a város palotasorokkal ékesített utcáin egyre-másra létesültek fényképész műtermek, és a polgárok éltek is a technikai fejlődés biztosította lehetőséggel, hogy életük fontos eseményeit, valamilyen ünnepi alkalomra készített öltözetükben, fiatalságuk boldog korszakában, megörökítsék. A korai fényképeket sok szempontból lehet vizsgálni, jelen tanulmányunkban viselettörténeti szempontból a leghitelesebb tanúink ezek a felvételek. Európa nagyvárosaiban a 19. század ötvenes éveitől terjedt a neorokokó öltözködési stílus, de Szegeden csupán az 1870-es évek végétől tudjuk nyomon követni e divatirányzat utolsó évtizedét fényképeinken (19., 20., 21., 22., 23. kép). Láthatjuk a felvételeken, hogy az alsó- és felsővárosi parasztpolgárok és iparos feleségek, a belvárosi kereskedő és ügyvédfeleségek egyaránt miiven magabiztos természetességgel viselik ünneplő ruháik alatt az abroncsos alsószoknyát, ami általános elterjedtségre utal. Kedvelték a ropogós, surrogós selymeket, a taftot, a brokátot, a muszlint, a csipkét és a bársonyt. A mezőgazdaságból és iparból élő asszonyoknak, lányoknak is megvolt az anyagi lehetőségük, hogy a megcsodált bőségű szoknya fazonokat másolják és kialakítsák azt a sajátos formát, amit alsóvárosi viseletnek hívunk (1., 3., 5., 6., 8., 9., 10., 12. kép). A szoknyák és felsőrészek anyagát ropogós, színjátszó, taftselyem adta, kedvelt volt az aranyló barna, a vöröses zöld, és az erős kék szín. A szoknyához négy szél selyem kellett, aminek derékbőségét apró berakásokkal alakították ki, így érve el azt a bőséget, ami azután kiterült a sok alsószoknyán, vagy a krinolinon, létrehozva az oly divatos „nagy fart". A szoknyák talpig értek és az aljukat többnyire különböző szélességű pliszírozott fodrok díszítették, gyakran 20, 30 cm fodor hosszabbította meg a szoknyát. Korábbi évszádokból ismert elem a kötő is, ami elmaradhatatlan az alsóvárosiak szoknyája elől, mely alkalmat nyújtott ruházatuk pompáját emelni. A kötő nagy mustrás, színes atlaszselyemből készült, takarta a szoknya elejét és a csípőn átívelve hátul pertlivel kötötték a derékra. Szélét saját anyagából rakott, vagy húzott fodorral díszítették, tartását keményített géz adta meg. A kifejező nevű „testhönállót" a szoknya anyagából készítették. Az erősen karcsúsított, csípő alatt érő, szoknyán kiterülő felsőrész formájának kialakítása nag}

7 szabástudományról árulkodik. Állandó jellemző a magas, zárt nyak, álló-, vag}' kifekvő gallérral, az elöl sűrű gombolás pánt, amit változatos módon lehetett díszíteni csipkékkel, fodrokkal, zejmedli és pié~ sorokkal. A testhezállót mindig bélelték, évtizedekig ragaszkodtak ehhez a stílushoz, még akkor is, amikor a belvárosi hölgyek már rég a buggyos felsőrészt és szabott, enyhén turnűrös szecessziós ruhákat viselték, így ha meglátjuk a terjedelmes selyemszoknyás, kötővel viselt, és a derékra karcsúsított, csípőre terülő selyem testhezállót, vállkendővel, fejkendővel tudjuk, hog}

7 a város peremkerületeiben élő, mezőgazdasági munkából élő, jó módú parasztpolgár asszony, vag}

7 iparos feleség öltözetét látjuk. Az iparosok és a városban lakó, mezőgazdaságból élő férfiak az 1880-as években, magyarnadrágban és csizmában jártak, amit a századforduló tájékán váltott le a félcipő és a pantalló. Felsőkabátként pedig téliesített, csípő alá érő, kétsoros plüss, vag}

7 szőrmegalléros felöltőt viselnek, ami a falusi lakosság ünneplője lesz még az 1950-es években is (1., 3., 4., 5. kép). 8