Gaskó Béla - Varga András: Csak egy földünk van (Szeged, 2007)
Gaskó Béla: Közép- és dél-amerikai körséta
Kiállításvezető a Móra Ferenc Múzeum Természettudom/ LLANDO KIÁLLÍTÁSÁHOZ /íí\ A brazil sakál (Cerdocyon thous), akárcsak a mi rókánk, nem köthető egyetlen élőhely-típushoz. Kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően sokfelé előfordul. A pusztai életkép után egy műsziklából készült stilizált átjáró következik, ami az „Andokon” keresztül egyenest az esőerdőkbe vezet. A folyosó falain lévő nagyméretű fotókon a perui Colca-kanyon félelmetes sziklaerdeje és az ecuadori Cotopaxi vulkán kúpja látható. Trópusi esőerdők A trópusi esőerdők Földünk szárazföldi oxigéngyárai. Itt a napfény energiájának felhasználása hétemeletes rendszerben történik, szemben egy közép-európai klímazonális tölgyes négy szintjével. Az esőerdő legfelső emeletét 50-70 méter magasra megnövő óriásfák alkotják. Ezt 20-40 méter magasságban fényigényes, 6-15 méteren árnyéktűrő fák koronaszintjei követik. Az alsó régióban a cserjék szintjei találhatók. A fák koronáin élő (epifiton) növények (például orchideák) még hatékonyabbá teszik a rendszer működését. A lebomló szerves anyag rövid idő alatt újrahasznosul, következésképp a talaj humusztartalma alacsony. Jelenleg a trópusi esőerdők 42%-a Dél- és Közép- Amerikában, 37%-a Afrikában található. Ázsia, Ausztrália és Óceánia együttes részaránya 21%. Sajnos pusztításuk üteme minden környezet- és természetvédelmi érv ellenére sem csökken. Becslések szerint évente 113 000 négyzetkilométer esőerdővel leszünk szegényebbek. Ha a kitermelés változatlan ütemben folytatódik, az belátható időn belül egy nagyobb térségre kiterjedő ökológiai katasztrófához vezethet. Diorámánk segítségével egy képzeletbeli délamerikai esőerdő belsejébe invitáljuk a látogatókat. A csája (Polyborus braziliensis) a keselyűsólymok jellegzetes képviselője. Mexikótól a Falkland-szi- getekig mindenütt megtalálható. Bár táplálkozó területe kínálatához idomuló mértékben vadászik is, főleg döggel él. A haltetemektől kezdve a mészárszéki hulladékig mindent eltakarít, ezért - ant- ropomorf kategóriákban gondolkozva - rendkívül hasznos állat. A tarajos hokkó (Crax fasciola) az amazóniai őserdők fáin élő tyúkalkatú madár. Tápláléka gyümölcsökből és levelekből áll. Nagy termete ellenére ügyesen mozog az ágak között, veszély esetén ide menekül. Fiókái anyjukat követve, apró szárnyaikat használva kúsznak ágról ágra. Húsa nagyon ízletes, a helyi indiánok háziállatként tartják. Az Amazonas-vidék esőerdeje ad otthont a fehérszárnyú dobosdarunak (Psophia leucoptera) is. A rejtett életmódú madár a zárt őserdő talaján keresi növényekből és rovarokból álló táplálékát. Úgy látszik nem ismeri eléggé az embert, mert rendkívül bizalmas, könnyen szelídül. A jakána (Jacana jacana) a növényekkel dúsan benőtt, csendesebb vizek, tündérrózsás holtágak és morotvák lakója. Szárnyait lengetve hihetetlen biztonsággal futkos a tavirózsák levelein. Hosszú lábujjai könnyedén fenntartják a levelek felszínén. Rovarokkal, magvakkal, apróbb halakkal táplálkozik. Fészkét úszó levelekre építi. A kolibrifélék (Trochilidae) közé tartoznak a világ legkisebb madarai, melyekkel csak Amerikában találkozhatunk, az Óvilágban és Ausztráliában nem fordulnak elő. Ugyanazt a szerepet töltik be, mint a méhek. Nektárkeresés közben beporozzák a növényeket (főleg a fákon élő orchideák virágait). Szárnycsapásaik száma elérheti a másodpercenkénti 80-at, ami azt eredményezi, hogy a helikopterekhez hasonlóan, szinte „egy helyben állnak” a levegőben. A hűvös éjszakákat és a hosszabb-rövi- debb lehűléseket anyagcseréjük nagymértékű csökkentésével vészelik át. Ez a téli álomhoz hasonló merevségben nyilvánul meg.
