Gaskó Béla - Varga András: Csak egy földünk van (Szeged, 2007)
Gaskó Béla: Dél-alföldi élőhelyek
az években „Szeged Herman Ottója”, Lakatos Károly több tudományágban is maradandót alkotott. A Természettudományi Közlönyben éppúgy házi szerzőnek számított, mint az Erdészeti Lapokban, az Ethnographia-ban, a Néprajzi Értesítőben, vagy éppen a Halászatban. Nagy-Britanniában a The Field hasábjain, német nyelvterületen a Naturhistorische Monatberichte c. folyóiratban, sorra jelentek meg apróbb-nagyobb tanulmányai. Életműve jelentőségét napjainkban kezdik „felfedezni”. 1894-ben Vánky József és Vellay Imre a Tisza—Maros torkolatvidékéről jó néhány bogárfaj előfordulását közli. A szerzőpár utal először az áradások faunamódosító hatására. Csiki Ernő 1905-ben „Csongrád vármegye bogárfaunája” címmel összegezte a területre vonatkozó addigi ismereteket. Stiller Viktor 1934-ben egy tudományra nézve új cincérfajt írt le, a fűz légycincért (Molorchus sali- cicola). A lelőhely Szeged, pontosabban a város bal parti (újszegedi) része. A cincér kárpát-medencei endemizmusnak bizonyult, ennek ellenére máig sem védett. A hullámtéri bogárvilág és áradások közötti ösz- szefüggés témakörét az 1930-as években kezdték el alaposabban tanulmányozni. Az apropót az 1932. évi szokatlanul magas és hosszantartó áradás adta. Az egyik legátfogóbb feldolgozás Erdős Józsefnek a „Maros torkolatának árvízi és ártéri bogárvilága biológiai szempontból” című doktori értekezése. A sokak által idézett alapművet 1935-ben adták ki. Bár megállapításaik esetenként eltérőek, legalább ennyire fontosak Stiller Viktor megfigyelései. Sajnos a nevéhez méltóan csendes bogarász, 1934-ben németül megjelent összegző cikkéről még a szűkebb értelemben vett szakma is „sikeresen” megfeledkezett. Czógler Kálmán és Rotarides Mihály ezekben az években alapították meg az ún. „szegedi mala- kológus iskolát”. Városunkban a Tisza vízgyűjtőterületének komplex, ökológiai szemléletű felmérésére, 1958. 01. 10- én megalakult a Tiszakutató Bizottság. A különféle szekciók munkájában jelenleg öt ország (Magyar- ország, Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna) szakemberei vesznek részt. A programok összehangolását jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Ökológia Tanszéke végzi. A Tiszának és mellékfolyóinak árterei egykor külső szabályozású területek voltak, ahol a folyamszabályozások előtti időkben az áradások szelektáltak. Napjainkban hasonló jelenség figyelhető meg a hullámtereken. A leglényegesebb különbség az, hogy a gátrendszer megépítése után a vízborítás tartamossága rövidebb, az elöntések szintje magasabb lett. Az egykori árterek (tényleges) záró társulásai valószínűleg a keményfa ligeterdők voltak. Közülük a magasabb térszintű termőhelyeken ma is többfelé előforduló tölgy-kőris-szil ligeterdő (Fraxino pannonicae-Ulmetum) lehetett az elterjedtebb. A lényegesen ritkább tölgy-éger-kőris ligeterdők (Fraxino pannonicae-Alnetum) a lefűződött mo- rotvák (pl. a tiszaalpári holtág környékén) jellegzetes csúcs előtti (szubklimax) társulásai. Az övzátonyokat puhafaligetek (fűzliget - Sali- cion albae, fűz-nyár ligeterdő -Salicetum albae- fragilis) és bokorfüzesek (Salicetum triandrae) nőtték be. A lefűződött holtágak közelében rekety- tyefüzesek (Calamagrostio-Salicetum cinereae) foltjai tarkították a tájat. A terület zömét végeláthatatlan nádasok, gyékényesek, továbbá különféle sásrétek és vízparti gyepek borították. A XIX. században a folyamszabályozások és a csatornázások merőben új ökológiai és gazdasági viszonyokat teremtettek az egész Tisza-völgyben. Kétharmad dunántúlnyi (mintegy 25 000 km:) területet mentesítettek az elöntésektől. A korábbi mocsaras élőhelyek drámai gyorsasággal enyésztek el. Helyükön egybefüggő mezőgazdasági (zömmel gabona, napraforgó és repce) kultúrákat alakítottak ki. Az egykori fás vegetáció emlékét környékünk több topográfiai elnevezése is őrzi. Nagyfa (Algyő, a Tisza bal partja) a Tisza torkolatában és a Maros mentén található, hatalmas méretű szürkenyarakról (Popusus canescens) kapta a nevét. Ezek egyik utolsó példánya volt a 2000-ben elpusztult vetyeháti öreg nyárfa. A faóriást kétszer tették védetté, először 1930-ban Kiss Ferenc, majd 1957-ben dr. Beretzk Péter javaslatára. A régi halásztanyák nevei közül Vesszős és Nagyfűzfás (mindkettő Szeged-Tápétól északra, a Tisza jobb partján) természetes úton létesült füzesekre utal. A Bencfahát
