Gaskó Béla - Varga András: Csak egy földünk van (Szeged, 2007)
Gaskó Béla: A víz mint az élet alapvető közege
A tengeri környezetre jellemző a fizikai-kémiai paraméterek nagyfokú állandósága. Különösen igaz a megállapítás a 300 méternél mélyebb részekre, ahol a légköri tényezők hatása gyakorlatilag elhanyagolható. Az itt élő állatok szervezete alkalmazkodott a nagy nyomáshoz és a rendkívül hideg vízhez, így ezt a különleges élőhelyet képesek teljes mélységében benépesíteni. A víz nyolcszázszor sűrűbb, mint a levegő. A megnövekedett közegellenállás miatt (értelemszerűen a mélytengeri lények kivételével) az orsóforma szelekciós előnyt jelent. Elsősorban a gyors helyváltoztatásra képes halaknál szembetűnő az ilyen testalkat. A tengervíz felhajtóereje és a bőséges táplálékforrás lehetővé teszi, hogy a szárazföldieknél sokkal nagyobb testű állatok is megtalálják itt életlehetőségeiket. Gondoljunk például Földünk legnagyobb állatára, az óriásbálnára (Balneoptera musculus). Mivel e témakör óriási terjedelme miatt a vizek élővilágát még mozaikosan sem tudjuk ismertetni, mindössze néhány érdekesebb faj bemutatására vállalkoztunk. A galéria felvezető folyosója előtt akváriumainkban távoli tájak édesvízi halaiból válogattunk össze néhány jellegzetes fajt. A választék a mindenkori tenyésztés sikerességén és az aktuális beszerzéseken alapul. A felvezető galéria lapostárlóiban a Móra Ferenc Múzeum 105 000 darabból álló puhatestű (Mollusca) gyűjteményéből láthatunk egy viszonylag szűk, de reprezentatív válogatást. Földünkön a csigák (Gastropoda) ismert fajszáma meghaladja a 100 000-et, a kagylóké (Lamel- libranchiata) a 20 000-et. Az óceánok és a tengerek partközeli régióinak vizében ezek az állatok mindenütt nagy faj- és egyedszámban fordulnak elő. Szervezetük egyfajta indikátornak tekinthető, mert a házukban a szennyezőanyagok felhalmozódnak. A tudomány számára alapvető jelentőségű információkat a mészváz megőrzi az utókornak. Történelme során az ember sokféleképp hasznosította ezeket az állatokat. A tengerparti országok éttermeiben mindenütt találunk belőlük készült gasztronómiai különlegességeket. Európában a legkeresettebbek az ehető osztriga (Ostrea edulis), az ehető kékkagyló (Mytilus edulis) és az ehető szívkagyló (Cardium edule). A kagylók királyának tartott ehető osztriga kontinensünk partjai mellett mindenütt előfordul, ahol a tenger vizének hőmérséklete június-július hónapokban eléri a 15 °C-t. Sajnos az utóbbi fél évszázadban az osztrigapadokat megtizedelte a környezetszeny- nyezés. Ugyanez mondható el az emberi táplálkozás szempontjából legfontosabb fajnak számító, világszerte elterjedt ehető kékkagyló telepeiről is. Mivel okkal tarthatunk számos méreg (elsősorban a nehézfémek) felhalmozódásától, még a látszólag egészséges példányok fogyasztásánál sem árt némi óvatosság. Egykori munkatársunk, Czógler Kálmán szívesen járt ki Móra Ferenc és Banner János ásatásaira, ahol a csiga- és kagylóhéj-leleteket tanulmányozta. Összehasonlító gyűjteménye birtokában sikerült azonosítania az előkerült vázmaradványokat. Bebizonyította, hogy főképp a neolitikumban, kevésbé a bronzkorban, a Ti- sza-Maros összefolyásánál élő népesség nyersen, „osztrigamódra” fogyasztotta a helyi édesvízi kagylókat. Bár az éti csigából (Helix pomatia) készült eledeleket nálunk legfeljebb az ínyencek kóstolgatják, az állatkák „húsát” Nyugat-Európában (főleg Francia- országban) sokan kedvelik. Gyöngyképződésnek azt a folyamatot nevezzük, melynek során valamilyen idegen anyagot (homok- szemcse, apróbb élősködő) a kagyló köpenye héjanyaggal von be. Az iparszerű termelés megindulásáig (1910-es évek vége) ezeknek a gyöngyöknek az értéke vetekedett a drágakövekével. Igazgyöngyöt nemcsak a gyöngykagyló (Pteria margaritifera) „nevel”, más fajok is képesek erre. A legnagyobbat (7 kg súlyút) 1934-ben találták a Fü- löp-szigetek térségében. A termetes „ékszernek való” egy óriáskagylóból (Tridacna gigas) került elő. A monda szerint a természetes bíbort időszámításunk előtt 1500 körül a tyrusi Phoinix király udvarában fedezték fel. Észrevették, hogy a nyájat őrző kutya pofája, miután felfalt egy különös formájú csigát, vérvörös lett. Ettől kezdve egészen a szintetikus festék előállításáig az értékes színezéket kizárólag a bíborcsigák (néhány Murex sp.) testnedveiből nyerték. A divatnak rengeteg állat esett áldozatául. A hajdani „bíborüzemek” helyét napjainkban porladó csigaházakból álló dombocskák jelzik. A tigriscsigát (Cyprea tigris) a Földközi-tenger menti népek szívesen hordták ékszerként, mivel
