Az ezerarcú Móra Ferenc (Szeged, 2007)

Dr. Péter László: Előszó

ELŐSZŐ

Sunt lacrimae rerum. Sírni tudnak a tárgyak - írta kétezer éve Vergilius, és énekelte a 20. század elején ilyen című költeményében Babits Mihály. A múzeum, mindenfajta múzeum, abból a meggyőződésből született, hogy a tárgyak beszélni tudnak. Vallanak, tanítanak, intenek.

Móra Ferenc írói látásmódját is - öntudatlanul tán - áthatotta a szemlélet, amely szerint a tárgyak élnek: ember módjára viselkednek, lelkűk van, beszélnek. Emlékezzünk csak legnagyobb sikerű gyermekregényére, a Kincskereső kisködmöme. Mindjárt az elején a körtemuzsika olyan különös zeneszerszám, amely csak addig szól, míg jó gyerek fújja. A kisködmön addig csodatevő, amíg a gazdája igazat mond. A tárgyak így a viselőjükkel, használójukkal egyenrangúak, emberiesítettek; megítélik az emberi jót, elítélik a rosszat. A kajla kalapban is ilyen erő lakozik, és a sarkantyús csizmának is megvan a mondanivalója, tanítása a viselője számára: a nagyzolást ítéli el.

A tárgyak megszólalnak, beszélnek. Csak érteni kell a szavukat. A kaszaszék is, Móra Márton egykori szűcseszköze, szintén vallomást tesz az utókornak. Tanulságát maga Móra Ferenc írta meg Az édesapám fejfái című emlékezésében. Amikor Móra a szegedi múzeum munkatársa lett, első néprajzi gyűjtőútja 1906-ban szülővárosába, még pontosabban a szülői házba vezetett. Összeszedte és bevitte múzeumába az öreg szűcs szerszámait, a pusztuló mesterség emléktárgyait. Elkérte apjától a kaszaszéket is. Móra Márton jó szívvel adta, ám a fia nem akarta ingyen elvinni. Az öreg szűcs elébb jót nevetett az ajánlaton: „Hát csak nem gondolod, hogy ilyesmit pénzért adok a fiamnak?” „Nem nekem adja, apám - volt Móra Ferenc válasza -, hanem a múzeumnak. Mintha kivinné eladni az ócskapiacra. Vasa is van, fája is van, hát csak ér valamit.” „Nem, fiam, ami nekem már semmit se ér, azért nem fogadok el pénzt senkitől.” „Én pedig ingyen nem viszem el.” „Én pedig pénzért nem adom.” így huzakodott apa és fia, majd végül Ferenc elővette a pénztárcáját. „Ehol van érte négy forint, ni. Ennyit megadnának érte a zsibpiacon is.” „Micsoda? - kapta föl apám haragos megütődéssel a fejét. - Négy pengő? Nem lehet úgy lecsökkenteni a szűcsmesterséget, fiam. Öt pengő ennek az ára.

Vagy ingyen odaadom, vagy öt pengőt fizetsz érte, de árán alul el nem vesztegetem.”

Ez Móra Márton jellemképe, ahogy a kaszaszék elmeséli. De van tárgy, azt is behozta Móra Ferenc a múzeumba, amely az édesanyjának arcképéhez szolgál jellemző történettel. Móra Márton és Nyeszo Juhász Panka az ellentétek vonzásának törvénye szerint kötött házasságot, és élt le együtt fél évszázadot. Móra Márton zömök, piros arcú, kerek képű, nevetős szemű, bohém, nótás, táncos. István fia örökölte természetét. Ferenc meg az anyjáét. Móra Mártonná halovány képű, szögletes arcú, vékony csontú, madárhúsú, magasabb a férjénél, barna, meleg nézésű szemmel; sohasem táncolt, sohasem dalolt. Tíz gyereket hozott a világra, s hetet eltemetett még kiskorában. Menyasszonyi ládáját fia jóvoltából őrzi a szegedi múzeum.

Az Ének a búzamezőkről című regényében beszélte el ennek a történetét, és sejtet meg szüleinek életéből másutt soha nem említett tragikus mozzanatot: „Az igazgató úr ismerte az Etelek fajtáját, tudott még kisgyerek korából egy Ételről, akinek nagy bánata volt egyszer valaki miatt, akit szeretett.”

Bánatát szótlanul viselte. Söpörte a szobát, mosta a kis ruhákat, sütötte a kenyeret, fésülte a gyerekeket. Egyszer azonban délben nem a konyhában rakta meg a tüzet a vasláb alatt, hanem bent a szobában a tulipántos láda tetején. „Szépen széttördöste a száraz venyigét, kupacba rakta, meg is gyújtotta, pedig a kisfiú is ott ült a láda tetején, és nem is kapott észbe, csak akkor, amikor már nemcsak a láda teteje égett, hanem a kisfiú ingecskéje is.” „Az igazgató úr még most is őrizgeti ezt a rossz ládát, itt a múzeumban, tetején az égés nagy fekete foltjával, aminek a tüzét egy bekötött fejű szótlan és szomorú Etel rakta valamikor. Ezt az Etelt Annusnak hívták, és az édesanyja volt az igazgató úrnak."

Móra István Dajkám című novellájából tudjuk Juhász Anna bánatának okát: unokahúga, István dajkája, Nyeszo Modol (furcsa keresztneve a Magdolna félegyházi, csongrádi beceneve) vetett szemet Móra Mártonra; ettől a fájdalomtól vesztette el egy pillanatra ítélőképességét a szenvedését magába fojtó asszony. Az égett födelű menyasszonyi láda is fest olyan jellemképet Móra Mártonnéról, mint a kaszaszék Márton szűcsről.