Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
RÉGÉSZET ÉS NÉPRAJZ - Törőcsik István: Régészet és néprajz összefüggései a kora újkori Szeged kutatásában
A kapcsolat persze fordítva is gyümölcsözhet, hiszen a néprajzkutató számára is fontos lehet a tárgytörténet. A késő középkor és a kora újkor anyagi kultúrája már a legtöbb használati tárgyat és kézműves terméket már tartalmazta. Ami ezekből nem szerves anyag, az többé-kevésbé megmarad. Csak a régészet lehet képes megállapítani a legtöbb népi kerámiatípus eredetét. Régészeti módszerekkel fazekas és pipakészítő műhelyeket hazánkban már ma is vizsgálnak. A dolog egészen természetes, mivel csak feltárások útján lehet a forma- és mintakincs, valamint a termelés volumenének alakulását vizsgálni. Tulajdonképpen nem is több tudományterület együttes műveléséről, hanem az eddigi kategóriák célszerű átalakításáról van szó. Ennek újragondolására a nyilvántartás és raktározás szempontjából is szükség van. A régész és a néprajzkutató számára is különböző szabályok, törvények szabják meg, hogy mit gyűjthet. A régészet mai felső határa a 18. század eleje (ma leginkább az 171 l-es évszám használatos). A gyakorlatban azonban egy tárgy pontos korát legtöbbször nem lehet megállapítani, hiszen az évszámmal ellátott tárgyak (pénzek, egyes habán jellegű kerámiák, esetleg kályhacsempék) csak töredékét alkotják a mindenkori leletanyagnak. A bizonytalanságot növelik az azonosíthatóan „kilógó" tárgyak, vagyis, amikor a leletegyüttes egy vagy több tárgya egyértelműen a 18. század későbbi időszakából származik. Mit csináljon a régész? Néhány késő középkori, hódoltságkori tárgytöredék kedvéért begyüjtsön esetleg nagyobb mennyiségű bizonytalanul kései anyagot, amelyek talán csak az általában egyébként sem bőséges helyet foglalják? Esetleg kiválogassa és eldobja, amit a 18. század második felére datál? Természetesen ezt nem lehet, hiszen így felbomlik a réteg vagy objektum egysége. Odaadja az egészet a néprajzi vagy a történeti osztálynak? így meg a régészeti anyag kerül nem megfelelő helyre. Mi a helyes döntés? Szabályozás hiányában ugyanis ezek a leletegyüttesek egyelőre körültekintő egyéni megoldásokat igényelnek. Van egy másik fontos, jogszabályi űrt betöltő lehetősége is a régészet és néprajz művelőinek az együttműködésre. Az építkezésekre kiszemelt területeken a régészeti leletek megmentéséhez szükséges megelőző feltárásokat a vonatkozó szabályozás ott írja elő, ahol regisztrált régészeti lelőhely van. Azokon a helyeken, ahonnan régészeti lelet nem ismeretes, megelőző feltárás finanszírozására a beruházó nem kötelezhető. Vegyük például Szeged esetét. A három középkori városmagját kivéve meglehetősen mélyen fekvő Szeged városát az 1879-es nagy árvizet követően nagyrészt feltöltötték, hogy a belterület talajszintjét megemelve egy esetleges következő árvíz katasztrofális hatásait elkerüljék, ezzel párhuzamosan a néhány évvel korábban sajnos elvetett körtöltés tervét is megvalósították. A feltöltéssel a város szintkülönbségeit is igyekeztek a minimálisra csökkenteni, ezért viszont az egyes területekre ráhordott föld mennyisége nem volt egyenletes (az eredendően markáns, gyakran 4-6 m-es szintkülönbségek miatt). Sajnos erről azonban a kérdéssel foglalkozó kutatók is gyakran elfeledkeztek, így tervszerű kutatások nem zajlottak, a laikus érdeklődő pedig nem feltételezi az alapozási árokban megtalált tárgyakról, hogy igazán régiek lennének. Főként, ha Szeged monográfiájában azt olvassa, hogy a Palánk területe 4-6 m feltöltést kapott a 19. század végén. 1 3 Igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a mai Magyarországon fek1 3 Andó M. 1983. 28. valamint 31; 3. grafikai melléklet 89
