Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

SZOKÁSOK, TÁRSADALOM - Orbán Imre: Hitélet és erkölcsi viszonyok Kiszomboron az I. világháború idején

A bevonulás Az íráson érződik az 1914-től eltelt évek hatása. Sok fájdalmas tapasztalaton van túl a pap és a falu is. A háború elhúzódott. A remélt néhány hónap helyett immár négy éve dörögtek a fegyverek. „Ne aggódjék plébános uram, még sem tart ez a háború két hónapnál tovább, akkorára itthon leszek." - búcsúzott a kántor. A „két hónapból már négy esztendő lett, s az én kántorom még mindig a harctéren hallgatja a zenét" - adta meg a reményre a választ a valóság. Erre senki sem gondolt. A távírón túl sok hősi halált jelentő értesítés érkezett, az itthon maradottak élete alaposan átalakult. Mindenki e szörnyű idő végét várta, de igazán még csak sejteni sem lehetett a „véres dráma" végét. A beszámoló egészére érvényes, hogy életképszerű történeteken keresztül tárja elénk elemzésének mondanivalóját. Az ezekben tapintható ellentétek az írásnak egyfajta feszült hangvételt kölcsönöznek. Magunk előtt látjuk a bevonuláskor lelkesült énekszó mellett vonatra szálló katonákat, az otthon maradó síró, zokogó anyákat, feleségeket és gyermekeket, a megindultságtól szólni sem tudó plébánost. „Egy-két nap múlva már négy esztendeje lesz annak, hogy Európa színpadján a mostani világháború véres drámája megkezdődött, s tart még most is, emberi halandó alig tudná megjósolni, hogy mikor lesz egyszer már vége. Annyi bizonyos, hogy senki sem gondolta volna, hogy ily sokáig el fog húzódni. Többször eszembe jut hadbavonult kántorom mondása, akivel bevonulása alkalmával a kántori teendők ellátásáról tárgyaltam, »ne aggódjék plébános uram, még sem tart ez a háború két hónapnál tovább, akkorára itthon leszek.« A két hónapból már négy esztendő lett, s az én kántorom még mindig a harctéren hallgatja a zenét (...) Soha sem felejtem el azt a jelenetet, midőn a bevonuló hadköteleseket először kísértem ki a vonatra. A katonák felvirágozva, nótázva várták a vonat indulását, a hozzátartozók arcán pedig mély szomorúság és bánat ült. Megérkezik a vonat, felszállnak a katonák, búcsúzás. Lassan indul a vonat, hangzik a pattogó katonanóta, mely a vonat haladásával lassan-lassan elhalkul. Magam is teljesen el voltam érzékenyülve. A fiatalok nagyrészt már az én nevelésem. A bevonulás előtt sokan gyóntakáldoztak s elbúcsúztak tőlem. Egyrészt büszkeség töltött el annak láttán, hogy mily örömmel ragadnak fegyvert drága hazánk megvédésére, másrészt bánat fogott el arra gondolva, hogy hányan búcsúznak el véglegesen eltávozván oda, ahonnan nincsen többé visszatérés. Amikor így egyik gondolat a másik után tolul az agyamba, haza akarok a vasútról jönni, akkor veszem észre, hogy a bevonult katonák hozzátartozói teljesen körülfognak engem. Sírás, zokogás. Plébános úr, elvitték az uram! Oda van az apám! Nincsen már fiam, ki egyedüli reménységem és támaszom volt öreg napjaiban. Hangzott el ajkukról a panasz. Mondhatom, az első pillanatban magam is annyira meg voltam hatva, hogy megakadt torkomon a szó, s alig voltam képes hozzájuk egy-két vigasztaló szót intézni." És a történet rideg lezárása: „Ez a jelenet azóta számtalanszor megismétlődött. " Idősebbek A faluban lassan csak nők, öregek és gyermekek laktak. Főként az ő lelki gondozásuk során szerzett tapasztalatok összefoglalóját kapjuk. Árpás Gyula három csoportra osztja az itthon maradottakat: idősebbek, serdült korúak, iskolás gyermekek. 384