Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

SZOKÁSOK, TÁRSADALOM - Barna Gábor: A szegényebb társadalmi rétegek munkakörülményei és társadalmi kapcsolatai Kunszentmártonban a 19-20. század fordulóján

réteg a Fő utcai Úri kaszinó ban találkozott. Ezeken a helyeken tartották különböző megbeszéléseiket, gyűléseiket, de ezek voltak a mindennapos, kötetlenebb találkozások helyszínei is. E körökbe helyi és országos lapok jártak, kisebb-nagyobb könyvtár volt, hírek cserélhettek gazdát. A földnélkülieknek, a napszámosoknak volt egy másik, egészen más jellegű gyülekezőhelye is. Munkaalkalom híján ugyanis a piactéren csoportosultak, itt keresték őket a gazdák, a kereskedők, a bandagazdák vagy az alkalmi munkát (kertásás. favágás) kínáló helybeli családok, amikor munkáskézre volt szükségük. A piactérnek ezt a részét köpködőnek hívták. A köpködőn rengeteg ember gyűlhetett össze, hiszen a gazdasági válság idején, 1931-ben 880 munkanélküli volt Kunszentmártonban. Összefoglalóan a kunszentmártoni szegénysorsú emberek két világháború közötti megélhetési viszonyairól és társadalmi kapcsolatairól a következőket mondhatjuk: Megélhetésüket elsősorban a mezőgazdasági munkák helyi viszonyai alakították alapvetően. Minden egyéb munka (kubik, gyári, cselédkedés, alkalmi munkák stb.) ehhez igazodott, azaz azokat csak a nagy mezőgazdasági munkacsúcsok közti időszakban végezték. Munkavállalási rendjüket ennek alapján alakították ki. Kivételt egyedül a kubikosok képeztek. Más réteggel fenntartott kapcsolatukat nincstelenségük, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük határozta meg. A nagygazdákkal, az értelmiségiekkel, hivatalnokokkal, vállalkozókkal és kereskedőkkel munkavállalóként, illetőleg hivatalos ügyeik intézése során kerültek kapcsolatba. Egy világ választotta el őket egymástól. A Kaszinóba, mondják, szegény ember legfeljebb csak takarítóként jutott be. A kisparasztokkal ugyan gyakran azonos életszínvonalon éltek. Nem sokban különbözött lakásuk, ruházatuk és táplálkozásuk. Mégis volt közöttük egy nagyon lényeges választóvonal: nem volt föltulajdonuk, amely ha szerény, de mégis biztosabb megélhetést jelenthetett. A visszaemlékezések azt tükrözik, hogy egyenrangú embernek tekintették magukat velük. Egymást keresztnevükön szólították, legfeljebb az életkornak kijáró „bátyám" vagy „bácsi" megszólítást tették hozzá. Ez ugyan közvetlenebb viszonyt jelentett, a társadalmi élet fórumain mégsem keveredtek. Ezzel szemben a nagygazdákat, az értelmiségieket urazták, tekintetesnek, nagyságosnak szólították. Sajátosan alakult a viszonyuk az iparossággal. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a 20. század első felében a szegényebb és a nincstelen családok gyerekei közül viszonylag sokan álltak el inasnak különböző mesterekhez. Ez alapja volt a jó társadalmi kapcsolatnak. Jól jelzi ezt, hogy a szegénysorsú fiatalok az iparosbálokat látogatták. Az iparosok egy része is hasonló társadalmi környezetből származott. A kunszentmártoni szegények, nincstelenek számára az iparossá válás a társadalmi felemelkedés, a biztos egzisztencia leginkább járható útját jelentette. Iparossá válni könnyebb volt, mint földet szerezni Kunszentmártonban. E réteg pedig az iparosok állandó utánpótlását alkotta. 362