Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Trogmayer Ottó: Levél Juhász Antal barátomnak

TROGMAYER OTTÓ Levél Juhász Antal barátomnak Kedves Tóni! K

erüljük el a hivataloskodást, ne kelljen „professzorozni", meg „tanár urazni", vagy „Juhász urazni", hiszen közel fél évszázada ismerjük egymást - ez már így is szépen hangzik -, sok közös örömünk és persze gondunk is volt. Nem emlékszem, hogy valaha is mérgesen vitatkoztunk volna, még futball ügyekben sem, hanem békében, barátságban éldegéltünk egymás mellett. Felejthetetlen estéink voltak a Bajszárban meg a Tombáczban - ma már ilyen helyek az országban sincsenek -, megosztva egymással örömeinket s kevés bánatunkat. Persze ezt az állapotot a fiatalságunk javára kell írnunk, mert ahogy üldögéltünk az életnek nevezett hullámvasúton, egyszer fenn, egyszer lenn, lassan-lassan egyre több lett a gond, egyre kevesebb az öröm. Egymás mellett haladtunk a szamárlétrán, előbb én vezettem, végül megelőztél, de nem hiszem, hogy valaha is igazából rivalizáltunk volna. Most már lerögzítem, hogy nekem több gyerekem lett, igaz, több fészekaljából. Mindkettőnknek sok tanítványunk volt, közöttük kevés Júdás, sok Péter. Majd megítél minket az utókor - ha akar -, előbb-utóbb úgyis feledésbe merülünk, s talán majd néhány gondolatunkra hivatkoznak abban a tudományágban, ahol ritkán jelenik meg ugyanaz a tanulmány ugyanazokkal a társ-szerzőkkel, csak a szerzők sorrendje változik az azonos cím alatt. Na jó, ahány ház annyi szokás. Bizonyára Te is sejted, hogy tudományos dolgozatot kértek tőlem, ámde bölcs mondás: suszter maradjon a kaptafánál! Mégsem tudom megállni, hogy néprajzi párhuzamot ne keverjek ebbe a gratuláló levélbe. Tudod, hogy Komáromban nőttem fel, félig falu, félig városban. Mi, klott gatyás gyerekek, akkor háromféle lovat ismertünk. Volt hátasló, ezeken vonultak ki a helyőrség tisztjei, bakák élén, miközben a trombitás az itt most nem idézendő rigmus dallamát fútta. A második fajta az a parádés ló volt, ezek húzták a polgármester és más méltóságok hintaját, bakján a zsinóros mellényű, tollas kalapú parádés-kocsissal. A harmadik fajta lovat igáslónak hívták. Húzott az tejeskocsit meg kévékkel megrakott szekeret, szállított trágyát, gyümölcsöt, ősszel szüreti kádat, télen szánkót s néha násznépet, vagy ritkábban koporsót. Megjegyzem, törpe ló nem volt, de ezt úgyis csak Te érted. Ha most életünk folyását a fentiekkel összevetem, hátasló sosem voltam, s Te sem. Parádés-lónak előléptem néha, talán jobb zabot is kaptam akkor, de csaknem egész életemben igáslóként szolgáltam. Azt hiszem, ez sem volt haszontalan. Ha megkérdeznénk egykori magunkat, ki mit választott volna, ha tehette volna, nem tudnék válaszolni. Gondolom Te sem, hiszen már az ókor óta tudjuk, sorsunkat a párkák fonják, s az istenek intézik. így volt jó, ahogy volt, és most is úgy jó, ahogy van! 33