Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

MUNKÁK ÉS EMBEREK - Paládi-Kovács Attila: Céhhagyományok Magyarországon. Régi vándorlegény-útvonalak a 18-19. században

ti évszázadban kiterjedt az egész német nyelvterületre és keleti peremvidékeire, s a Rajnától a Baltikumig, illetve a történeti Magyarország keleti határáig húzódott. Egyes új iparágak, mint amilyen volt a 19. század elején a textilfestés (kékfestés indigóval) német, osztrák, cseh mesterek megtelepedésével járt együtt Magyarországon, akik az alföldi városokban (p. Szeged, Baja) szívesen fogadták a külföldi vándorlegényeket (Bálint 1977, 375). Tévedés azt állítani, hogy a németajkú vándorlegények legjobb esetben Pozsonyig jutottak el (Otruba 1979, 43-49). Számos példa bizonyítja, hogy a Magyar Alföldre, sőt Erdélybe is eljutottak a külföldi legények. A szappanos céh szálláskönyve szerint Szegeden az 1830-1860 közötti években a legények 65 %-a külföldi volt, akik főként Ausztria, Bajorország, Szászország és a csehmorva tartományok városaiból származtak. Esztergomban a takács céh szállásán 1756-1873 között 835 vándorlegény fordult meg és 50 %-uk külföldről érkezett (Domonkos 1987, 78, 84). Természetesen van példa arra is, hogy a vándorlegények túlnyomó többsége belföldi volt. Említhető a kovács és bognár céh Miskolcon, ahol az 1830-as években csupán egyetlen külföldi legény dolgozott, aki Krakkóból (Lengyelország) származott. * * * A céhrendszer és a céhszokások világa Magyarországot a késő középkortól a 1920. század fordulójáig az európai iparos társadalomhoz kapcsolta. Ez a kapocs a mesterlegények kötelező vándorlása révén vált közvetlen emberi érintkezéssé, a gyakorlatban hasznosuló technikai tudássá. A legényvándorlás jelentősége az egyetemi, kollégiumi diákság külföldi peregrinációjával vethető össze. Lehetővé tette a keletközép-európai országok lépéstartását, az új technikai ismeretek, az innovációk átvételét, az európai civilizáció áramlatainak követését. A magyarországi szálláskönyvek több ezres adatbázisából is az a kép bontakozik ki, mint az osztrák és német forrásokból: a céhlegények vándorlásai a Rajna vonalától a Keleti-Kárpátok ívéig, Galíciáig és a Baltikumig, a litván, lett, észt régióig, s a szentpétervári orosz körzetekig behálózták egész Közép-Európát. Délen Svájc, északon néhány dán, norvég város kézművesei is kapcsolódtak ehhez a hatalmas hálózathoz (Domonkos 2002, 75). A legényvándorlás hozzájárult a technikai újítások, megoldások terjedéséhez. Már a 15. században nyugatról jött legények révén honosodott meg Kassán (ma KoSice) az ún. „madaras minta" a takácsiparban. A 17. században bajor és osztrák asztalos legények közvetítették a dél-német bútorstílust Magyarországra. A 19. század elején pedig azért vándoroltak magyar asztalos legények olyan nagy számban Bécsbe, hogy ott a klasszicista bútorstílust, a klasszicista bútorok készítésének fortélyait, mesterfogásait megismerjék (Wenzel 1871, Batári 1967, Szabolcsi 1979, II. 47-62, Domonkos 2002,61,76). A szakmai ismeretek mellett a céhélet, az iparostársadalom tradíciói és a városi polgárság régi és új szokásai, magatartásformái, divatjai is terjedtek a vándorlegények révén. Bútorstílusokon, szabásformákon kívül gondolni kell a protestantizmus tanításaira, az antikapitalista mozgalmak eszméire és szervezeti formáira, vagy akár a kávéés teafogyasztás polgári igényének terjedésére is. 329