Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Ifj. Lele József: A csontozó késtől a néprajzosságig
a szakmába. Tárgygyűjtéshez 1967-ben fogtam, amely anyagokat az egy évvel később megépült házunk alagsorában helyeztem el. Sándor bácsi havonta járt ki látásunkra és lassan kialakult egy tápai nagyház, konyha, és egyre szaporodtak a raktári anyagok is. 1968-ban már szép kollekcióm volt együtt. 1969-ben már tudtam, hogy rokkantnyugdíjas leszek. Édesanyám elmesélte Sándor bácsinak az esetemet, aki megígérte, hogy majd beszél egy volt tanítványával. Juhász Antallal, aki a múzeumban néprajzos. Nagyot dobbant a szívem. És reménykedtem. Még azon a héten ismét kijött Sándor bácsi az édesanyámékhoz, és elmondta, hogy beszélt Juhász Antallal, aki kéretett, hogy egy megadott időpontban menjek be a múzeumba és keressem meg. Ez volt 1969 augusztusában. Másnap azonban érdekes eset történt. Nagy Bence Pali bácsival a Vártó utca Budai Nagy Antal utca felőli végén lévő kispadon üldögéltünk. Pali bácsi beszélt, én meg egy kis noteszbe jegyzeteltem mondásait. Jócskán belemerültünk a társalgásba, mikor valaki ránk köszönt: -Jó napot kívánok! Elfogadtuk és láttuk, hogy egy magam-korú fiatal biciklista áll előttünk. Kérdezte, leülhet-e mellénk? Leülhetett, hely volt a padon. Bemutatkozott: -Doktor Juhász Antal vagyok! Pali bácsival fogott először kezet, ö is mondta a nevét. Aztán velem, én is megmondtam a nevemet. Mivel úgy el volt foglalva az eszem kereke a Pali bácsi emlékezésével, messze nem figyeltem meg a nevét. Amikor már úgy tíz percig ott ült velünk, megkérdezte tőlem, mit csinálok a jegyzetekkel? Azt válaszoltam, nem tudom még. Nem, mert csak halvány gondolatom volt az, hogy elviszem Sándor bácsinak. Aztán ezt ki is mondtam. Ekkor kérdezte, hogy nékem van-e gyűjteményem? Mondom: -Igen, vannak dolgaim. Kérte, hogy szeretné látni, merthogy ő a szegedi múzeum munkatársa. Ekkor gyöngyözni kezdett a homlokom, mert megsejtettem, amit nem hallottam tehát, hogy nem más ez az ember, mint Juhász Antal. Pali bácsitól elköszöntünk és bementünk hozzánk gyűjteményt látni. Én beszéltem neki mindenről, amit kérdezett. Azt is tudni akarta, voltaképpen ki és mi is vagyok én? Meséltem a családunkról, említettem Sándor bácsit is, akire azt mondta, egyetemi tanára volt. S azt, hogy éppen tegnap beszélgettek. Gondoltam, akkor helyben vagyunk. -Én vagyok az idősebb, úgy látom, tegeződjünk! mondotta és kezet fogtunk újra. Mondjam-írjam? Lamm víz lettem, hiszen Sándor bácsin kívül nem beszélgettem én még néprajzossal! Ám néhány perc után fölengedtem, mert a sok kérdésére válaszolgatva fölengedett bennem a feszültség. Megkérdezte ismét, mi lesz a jegyzetekkel? Megint nem tudtam. Akkor azt kérdezte, tudom-e, hogy készül egy könyv Tápéról? Tudtam róla. És milyen kicsiny a világ? Pali bácsival a révészekről meg a halászéletről beszélgettünk, s most kiderült, a Közelekedés, teherhordás fejezetnek még nincsen írója. Mindenesetre azt kérte tőlem Juhász Antal, hogy menjek be hozzá másnap reggel a múzeumba. Szobája a középső szinten, a mai patika-kiállítás helyén volt. Ugyanabban dolgozott Szelesi Zoltán művészettörténész és Hajdúné Kiss Judit könyvtáros is. Tóni mert így szólíthattam - mindkettejüknek bemutatott. Szelesi úr rám is kérdezett: Tápéi? Nem akartuk zavarni a két kollégát, ezért a csigalépcsőn lementünk a néprajzi raktárba. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban itt is jártam, s féltem a mogorva tekintetű, asztal mellett ülő emberbábutól, meg az asztal lába mellett ülő-fekvő kutyától. De hol van már az az idő... 19
