Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

TÁJ ÉS TELEPÜLÉS - D. Beszédes Valéria: Volt egyszer egy Vermes-föld

meggyőződésünk, hogy ezt a gyakorlatot követhették a tavankúti, sebesityi, kelebiai, verusicsi, nagyfényi pusztában is. A pusztákon lakó házas zselléreket írták össze 1846-ban. A több száz bérlő között zömmel magyarokat találunk, s Bálint Sándor kutatásai nyomán a nevekből ítélve, zömük szegedi határból költözött Szabadkára, hogy itt boldogulhasson. A korábban emlegetett családok voltak a legtekintélyesebbek, leggazdagabbak, ők valamint a bécsi udvar királyi biztosai olyan változtatásokat eszközöltek a településen és annak határában, amelyek hatását napjainkig felfedezhetjük Szabadka szerkezetében. Ebben az időben kezdődött meg a nagyarányú erdősítés, hogy lekössék a várost körülvevő homokpuszta futóhomokját, lecsapolták a város mocsarait, a híres Agina-, Rogina-, Jaszi-barákat, melyek elnevezése még a török időkre utalt. Csaknem egy évszázadba tellett, amíg a jelentéktelen mezőváros központjának kialakult mai formája. Hogy Szabadka jelentéktelen faluból a körzet meghatározó településévé válhatott, nemcsak a kedvező földrajzi helyzetének köszönhette, hanem ebben a fejlődésben kétségkívül meghatározó szerepük volt a város vezetőinek is. Sajnos a leszármazottjaik sem élnek már közöttünk. Többük sírja sincs már meg. A városban álló, több tucat közkereszt egynémelyike emlékezet a régi híres famíliákra, a legrégebbi szakrális emlékműveink: a Szentháromság-, illetve a Nepomuki Szent János-szobor, valamint határbéli keresztek, melyeket a birtokaik közelében állíttattak az egykori tulajdonosok. A keresztállítás dokumentumait, a velük kapcsolatos ügyes-bajos eljárásokat pedánsan megőrizték a Szabadkai Történelmi Levéltárban. A Vermes család Szabadka várossá válásának idején költözött Vermes Mihály Szabadkára. A 18. század közepén nősült Szabadkára. Pozsony vármegyéből származott, Budafalván volt birtoka a családnak, nemesi rangot 1755-ben kapott. Vermes Mihály elsőszülött fia, Lajos a város bírája volt, később pedig vármegyei táblabíró. Ő emeltette Szabadkán az első szakrális emlékművet, a Nepomuki Szent János-szobrot 1808-ban. Érdemei miatt a ferencesek templomában temették el. Vermes Lajosnak két fia született. Frigyes és Gábor. Birtokaik Felsőtavankúton, Sebesicsen, valamint Ludas-pusztán voltak. Vermes Gábor Speletits Bódog mellett meghatározó alakja volt a Szabadkán az 1848-as forradalmi eseményeknek, emiatt visszavonultan élt a kiegyezésig. Szabadka mezőgazdasága látványosan a dualizmus korában kezdett el fejlődni, különösen azután hogy kiépítették a vasutat. Nagy nehézségek árán túlélték az aszályos időszakot. Az első ismert jelentés Szabadka gazdasági állapotáról ebben a korszakban, az 1869-ben készült rendőrkapitányi jelentés, amely összeírta Szabadka legnagyobb földbirtokosait is. Az első 10 között ebben az időben még nem szerepelt a Vermes család. Négy évvel később Kertész Nándornak hasonló összeírást kellett készítenie. Ebből a feljegyzésből többek között azt is megtudhatjuk, hogy a kimutatás nem pontos, mert a városnak nagykiterjedésű a határa, a gazdák többnyire a városban laktak, cselédeik nem adtak megbízható információt, a haszonbérlők pedig többnyire vidékiek. Több tanya lakatlan volt. Kertész Nándor kimutatása szerint a város összes szántóföldterülete 106 447 hold, a birtokosok száma 6287. A szántóföld tulajdonosok arányszáma ekkor 3 holdig 1573, 3-6 holdig 758, 12-24 holdig 658, 24-36 holdig 162