Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Horváth Ferenc: Sirató a Szent Ferenci csárdáért
HORVÁTH FERENC Sirató a Szent Ferenci csárdáért E lső ízben még a hetvenes évek legelején, a pusztaszeri ásatásra igyekezve láthattam volna fehérre meszelt, nádtetős vályogépületét. Akkor nem figyeltem rá. Nem voltam egyedül, más sem törődött vele sokat, talán csak utolsó lakói. Évekkel később Juhász Antal mesélt róla, hogy a csárdában utoljára a 19. század végén mérték a bort. Mégpedig özvegy Lele Jánosnénak hívták a csárdásnét. A hajdani tanyaszerű épület Sándorfalva és Dóc között, a csongrádi út kanyarulatában árválkodott, a Külső Csúzdi tanyasor Dóchoz eső végében. Ki tudja mióta, az út túloldalán álldogáló, Szent Ferenc talán százesztendőnél is öregebb, időette kőszobrának társaságában. Erről is kapta azután az útszéli „kurtahely" a jóhangzású titulust. Ki tudja mikor, a régi idők eme út menti tanúja, egy szép napon eltűnt a csárda szomszédságából. Szentelt hely lévén, átadta stafétabotját egy ma is álló feszületnek. A Tisza-parti „nagyház" akkori egyetlen néprajzkutatója tanyajárása során hallotta és feljegyezte a történetet: „Valami juhászos embör ráakasztotta a szárit a szoborra. Mialatt a csárdában mulatott, ellopták a szárit. Bosszúból leverte a fejit Szent Ferencnek. Úgy hallottam, a juhászt fölakasztották, a szobrot aztán leásták a fődbe." Első hallásra arra gondolnánk, a nem éppen világrengető eset nem más, mint amolyan népi vándoradoma, ami hol itt, hol ott bukkan föl valamilyen formában, hogy népi egyszerűséggel, valamiképp meglelje a puszta vandalizmus vagy profán tréfa okát. Nem kell idézni Petőfi Kutyakaparójának utolsó strófáját: ott is a kopár dombtetőn álló „régi kőszent" nyakába akasztott valaki „egy kopott tarisznyát". Csak az értelmezés tér el a szentferenci esettől: „...menj isten hírével, Mit állsz itt hiába!". Bizonyára meg sem fogott volna a történet, ha Juhász Antal olyan tanyakutató lett volna, aki a hallottakat csak úgy feljegyzi, lajstromba szedi, azután komoly, tudós irományában köt belőle pántlikát. Ám őt nem hagyta nyugodni a mendemonda. Egy napon azzal állt elő: menjünk, próbáljuk meglelni az adoma földbe ásott köszentjét. Velem együit akkor még kéttagú Történeti Osztályunk legifjabb munkatársát, Zombori Pistát is meginvitálta az expedícióra, amely megjósolhatatlan köbméternyi földmunkával kecsegtetett. Tudomásom szerint ez lett a három jeles tudományág első, de remélhetően nem utolsó együttes ténykedése a szegedi múzeumban. Nem sok reményt fűztem a vállalkozás sikeréhez, de szívesen mentem. Azért kicsit ott motoszkált bennem a gyanú: Tóni barátunk talán előző este éppen Heinrich Schliemann trójai történetét lapozgatta, melyben a régészet ősatyja, Homérosz hagyományának hitelt adván, rátalált Trója mesés romjaira. Talán ettől kapott ihletet arra, hogy az egykori juhászok szájhagyományát tetten érje. Nem így történt. Kezdő régész létemre szerencsére még fogalmam sem volt a korszerű „szintkövetéses" feltárásról. így nem sokkal az első - hagyományos és kezdetleges ásatási fogás, azaz - „ásónyom" után, a szerszám hegye követ fogott. Kíméletesebbre váltva a módszert, nem kis meglepetésünkre egy kőszobor törzse és annak 11
