Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
„VÍZENJÁRÓK" - Gráfik Imre: Újabb források és adatok a népi hajózás dunai gyakorlatához
Itt kell megemlítenünk azokat a kézikönyveket, enciklopédiákat, lexikonokat, melyek a számunkra fontos - s minden bizonnyal hiteles és adatolható - jelenségeket leírva, többnyire sajnálatosan nem hivatkozzák meg forrásukat. A főváros lexikonában a hajózás címszó alatt az alábbiakat olvashatjuk: „Felfelé emberi erővel vagy lóvontatással közlekedtek a Dunán a kereskedelmi árút szállító dereglyék ... A vontatott hajók ... 30-40 méter hosszú, 1,5-2 m magas oldalfalú, tetővel fedett járművek voltak 1000-6000 mázsa befogadóképességgel. A hajókat a Duna jobb partján vontatták Budáig, innen a folyó sodrával átirányították a pesti rakpartra." 1 6 4./ Vannak ugyanakkor olyan forrásterületek, melyekre korábban részben nem terjedt ki megfelelő mértékben a figyelem, illetve utóbb egyre inkább felértékelődtek a néprajzi kutatás számára. Ezek körében - információértéküket tekintve - a legizgalmasabbak a levéltárakban található adatok, feljegyzések, melyek egy része feldolgozásra került, de minden bizonnyal e téren sok még a lappangó, fel nem tárt információ. Példa: A budai török számadáskönyvek 1550-1580 közötti anyagának publikálásából tudjuk, hogy: „A vizi közlekedés egyetlen Buda érintésével a dunai hajóút volt, s ez a XVI. században az akkori hajózási készség szerint is kifizetődő mód volt. Adataink szerint vizi úton csak dél felől és dél felé bonyolódott le, hajók csak délről, víz ellenében hoztak árút, a dunai hajózás akkori lehetősége szerint lovak és emberek kínjával vontatva ár ellen hajtva, csúsztatva a nehéz terheket, főleg gabonát, terményt Budára. Budáról tovább északi irányba haladó kereskedelmi célú hajózásról a török vámnaplók nem tudnak: és észak felől víz hátán érkező árut is csak kivételesen említenek, egy-egy tutaj (szal: sal) deszkát, amit talán az Ipolyon vagy a Garamon, török területről eresztettek a Dunába. A folyami szállítást kétféle típusú hajók bonyolították le: a nagyobbat szefine-nek, a kisebbet törökül is (a balkáni szláv eredetű szóval) naszád-nak (nasad) hívták. Ha a hajó kizárólag gabonát hozott, 1200-1400 török vékával (kile vagy kejl) szokott megterhelve lenni, ami súlyban mintegy 30 000-34 000 kilogrammnak, azaz 30-34 tonnának, nagyjában tehát két-három vasúti teherkocsinak felel meg, (a török véka, a kile neve a magyarban kila alakban honosodott meg, így fogjuk fordítani): a naszád befogadó képessége a hajóénak alig fele, 500-600 kila szokott lenni. A legtöbb hajó és naszád gabonát hozott. Egyéb terményt és ipari készítményeket csak mellékesen szoktak hozni." 1 7 Győr szabad királyi város levéltárában talált rá Lengyel A. arra a levélre, mely egy 1640-ben, a győri mesterek és a komáromi asztalosok között keletkezett viszályt ír le. Ebből megtudjuk, hogy a komáromi asztalosokra, akik hajóval jöttek Győrig, mikor megérkeztek s kirakodtak, a győri mesterek rájuk rontottak, áruikat összetörték vagy elvitték. 8 A Pest megyei levéltár őrzi a tölgyesieknek (Ipolytölgyes) az úrbéri kérdőpontokra adott válaszait (1769. június 21.), melyben - többek között - az alábbiak is olvashatók: „Dézmáláskor a Budai préshez hol öt, hol hat gyalog embert három hétre állítanak, a Dézmát Budáról Esztergomig többnyire hajón, hol hat, hol 8 lovon 1 6 BerzaL. 1973:418. 1 7 Fekete L.-Káldy Nagy Gy. 1962: 556. 1 8 Idézi: GecsényiL. 1979: 160. 110
