Juhász Antal: A Duna-Tisza közi migráció és hatása a népi műveltségre (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Csongrád Megyei Levéltár, 2005)

III. A DUNA-TISZA KÖZI PUSZTÁK TELEPÜLÉSNÉPRAJZA ÉS NÉPESEDÉSTÖRTÉNETE A19. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL AZ 1930-AS ÉVEK VÉGÉIG - A) Földesúri, uradalmi birtokok pusztái - 1. Tázlár

adatközlőm szóhasználatával „a homok-birodalomban". Tanyája Harka pusztán volt, de benn lakott a városi házában. A századforduló táján, fóldcen^álok közreműködésével eladta földjét és Kötöny pusztán vett 340 holdat. (- Megérte a földcsere? - Mintgyeröknek mögérte, mert madarászni lehetett...) Volt benne kb. 200 hold erdő, de a tanyával volt 5-6 hold szőlő is. Az erdőben volt egy gulyástanya, ott lakó lakott. Ő családtagjaival bejárt a tanyára, kötelesek voltak ott dolgozni. Nagyapjának két fia gazdálkodott, ő maga ritkán járt ki a tanyára. 1927-ben elosztotta birtokát három fia és három lánya között. A szántóföld nagy részét fiaira „íratta", a lányoknak csak kevés szántót juttatott. Egyik fia gyógyszerész lett, ő eladta örökrészét Balázs József apjának, aki akkor már öt gyermekes családapa volt. Két fia kb. száz-száz holdon folytatta a gazdálkodást. Balázs Józsefet „föladták a gimnáziumba", de mivel az állatok őrzéséhez szükség volt rá, segítenie kellett „a kanásznak, libapásztornak, gulyásnak, ökrésznek", csak egy osztályt végzett el. A birtok elosztása előtt nagyapja jószágállománya: 12 ökör, ezenkívül 30-40 heverőmarha és 5—6 fejőstehén, 4 igásló és 2-3 csikó, kb. 100 birka, 3 anyadisznó és 15-20 süldő, 80-90 pulyka és százszámra baromfi. Balázs József 1920-ban nősült: Babenyecz István (1863-1942) tázlári (prónayfalvai) gazda Julianna lányát (1896-1962) vette feleségül. Apósa 80 hold földet birtokolt és 1914—1930 között a falu törvénybírája volt. A halasi nagygazda unokája így lett az első világháború után tázlári gazdálkodó, utóbb a gazdakör pénztárosaként a helyi paraszttársadalom megbecsült tagja (10. ábra). Érdemes megnéznünk, milyen korúak voltak a migráció első hullámával 1878-79-ben Tázláron megtelepedő házaspárok. Alaposabb tájékozódásunk a többséget alkotó szegedi földi telepesekről van. A Beniczky és Székes dűlőben földet vásárló és tanyát építő szegediek közül ismertek: Kószó János (1829-1900), Gregus István (1835-1913), Gregus János (1842-1908), Vas Imre (1845-1921), Vas Ferenc (1842-1923), Csikós Sánta János (1810-1878), Csipak József (1824-1897), Csipak Péter (1851-1943), Nacsa Ferenc (1844-1922), Fürtöni István (1851-1897), Kazi József (1854— 1928), a később letelepülők közül Jakus József (1845-1907), Batki Pál (18461882), Csamangó Ferenc (1839-1895), Szekszárdi András (1838-1901), Fábián István (1848-1923), Kakuszi József (1848-1927), Gárgyán István (1852-1937), Szűcs János (1855-1939), a dorozsmaiak közül Kádár Német Mihály (18421929), a kisteleki Rabi Antal (1842-1919), a majsai Terbe Gábor (1845-1905). Az anyakönyvi anyaggyűjtésből arra következtetünk, hogy a pusztákon szerencsét próbálók nagyrésze 30-40. éve között járt. Fiatal, öt-tíz-tizenkét éves házasemberként nem voltak elégedettek helyzetükkel és bíztak erejükben, kitartásukban, hogy jobb életkörülményeket tudnak teremteni családjuknak. Ezért a korábbinál rosszabb lakást, az átmeneti nélkülözést is képesek voltak vállalni. Akadtak közöttük ötven év körüliek is, pl. a hat gyermekükkel Tázlárra költöző 51