A szegedi nagyárvíz és újjáépítés. Európa Szegedért (Budapest- SZeged, 2004)
I. Az árvíz - Apró Ferenc: Szemtanúk a nagyvízről
APRÓ FERENC SZEMTANÚK A NAGYVÍZRŐL Tömörkény írta 1914-ben: „Azok közül pedig, akik már mint meglett emberek élték át a megpróbáltatást, s akik részt is vettek az előtte való s az utána következő nehéz munkában, csak az egy Lázár György, a mostani polgármesterünk írta meg az emlékeit. A többiek nem. Szakértekezés a katasztrófa okairól, a nagyobb általánosságú tényekről, van több is, de a részletek hiányoznak. Mikszáth Kálmán írt az események közvetlen hatása alatt egy füzetet - de azután itt minden energiát lefoglalt az új életre, a megújhodásra való törekvés. A katasztrófa után négy nappal már a polgármester a törvényhatóság közgyűlését hívta egybe a vizek fölött. Mikszáth füzete »Szeged pusztulása« címen. Kákay Aranyos No 3- álnév alatt megrázó közvetlenséggel beszél, a nagy részét föl is vették a város monográfiájába, de a legtöbb ember nem vetette papírra a közvetlen élményeit. Inkább csak elbeszélgettek később a társaságban, fehér asztalnál, ki milyen körülmények között esett át a veszedelmen. Akik a mentés erős munkáját végezték, sem szedték dolgaikat írott történetbe, pedig sok megrázó eseményen mentek át. De hát nem akartak viselt dolgaikkal dicsekedni, s ezek, legalább könyv alakban, megíratlanok maradtak. Az akkori lapokban van följegyzés elég, a helyiekben csak később, mert azok egy ideig elhallgattak...” Összeállításunkban részleteket közlünk a szemtanúk emlékezéseiből és Kossuth leveléből. Olvassuk, mit írt Szeged vésznapjairól Mikszáth Kálmán (1847-1904), Pillich Kálmán (1840-1922), P. Máté Jób (1813-1904 előtt), Zubovics Fedor (1846-1920), Lázár György (1851-1915), Kovács János (1852-1918), Nagy Sándor (1836-1919) és Kossuth Lajos 1802-1894). Mikszáth Kálmán A legborzasztóbb éj Az a sötét szándék, mely a természetben napokkal előbb megfogalmazott, ma lett végrehajtva. Szövetségesül jött az éj s az bo- rongós volt s fekete éppen, mint az a szándék. Az állatok ösztönszerüleg megérezték a közelgő veszedelmet: midőn esti 8 órakor az „Újvilágba” mentünk vacsorálni, egy jár- mas ökör bőditette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen. - „Manci” veszedelmet érez, mondá a gazdája, pokrócot terítve rá. S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezeg- tette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végig süvített a Széchenyi tér fái közt s hatalmasan megrázta azokat. Majd egy borzalmas hir szállott szárnyra, sebesebben a szélnél. - Átszakadt a töltés! Vége mindennek! Futó emberek lábdobogása vegyült az orkán süvitésébe. Némán szaladtak az utcákon, ki föl, ki le, a város alsó végéből menekültek a fölső végbe és viszont. Aggok, asszonyok, gyermekek, mely utóbbiak közül is nagy batyukat cipeltek némelyek, gyakran lerogyva az utón, meg ismét fölkelve. A városházhoz siettem. A váratlanul támadt vihar ott is sápadtra festé az arcokat. A szörnyű hir azonban nem volt még igaz. A halálra ijedt Wisinger hivatalnok hozta azt a töltésekről, hol a szélkorbácsolta hullámok egyes helyeken tulcsaptak a töltéseken, mi a laikus előtt méltán szakadásnak tűnhetett föl. Mindössze az történt, hogy egy csomó munkás is hasonló nézetben, eldobva ásót, bunkót, cölöpöt, nyakra-főre rohant a város * A szövegeknél meghagytuk az eredeti közlés írásmódját. 20
