Erdélyi Péter - Szűcs Judit (szerk.): Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 2001 (Szeged, 2002)
RÉGÉSZET - Kőhegyi M. - Vörös G.: A vaskúti szarmata kori halomsírok
6 Kőhegyi Mihály-Vörös Gabriella Annak idején Kőhegyi Mihály vetette fel, hogy végre pótolni kell ezeket a hiányosságokat. Eredetileg csak a földvár korábban teljesen ismeretlen leleteinek közlésére gondoltunk, de a kéziratot lektoráló Kulcsár Valéria - a téma kiváló ismerője és mint aki sokat foglalkozott többek között a vaskúti halmokkal is - vetette fel, hogy a halmokból előkerült leletek újraközlésére is szükség lenne. Sajnos csak a leletek lerajzolásáig jutottunk el, amikor Kőhegyi Mihály elhunyt, így a közös munkára már nem kerülhetett sor. Ez az utolsó közös tervünk, melynek megvalósítása egyedül rám maradt. E munka közös név alatti megjelentetése főhajtás emléke előtt, és emlékeztető az együttes munkában töltött kedves évekre. E téma többek között azért is nagyon fontos volt számunkra, mert a lelőhely a madarasi temető közvetlen közelében található. A két lelőhelyet nem csak az köti össze, hogy halmos sírok Madarason is előfordulnak, hanem, hogy mindkét lelőhely annak az útnak a feltételezett nyomvonalába esik, és egyben állomása is lehetett, amely Lugioból indult, a mai Szegedet is érintette, és végső soron Pannóniát kötötte össze Dáciával. Ráadásul a vaskúti halmok emlegetett kronológiai helyzete és leletei, a temetkezési szokások és egyéb jelenségek részletei együtt jelentenek adalékot a madarasi temető feldolgozásához. A 2003-ban Magyarországon rendezendő Limes Világkonferencia - a Barbaricumot is érintő - tanulmányútjának egyik helyszíne a vaskúti földvár és halmok lesznek. A földvárból előkerült leletanyag közzététele és elemzése ugyanis - különös tekintettel a Barbaricum- ban ritka korai római anyag előkerülésére - kétségkívül jóval többet sejtetnek annál a nyilvánvaló ténynél, minthogy a szarmaták használták az erősséget (VÖRÖS-KŐHEGYI 1999. 223-227.). Arra a kérdésre azonban, hogy kik építették és pontosan mikor, csak az újabb ásatások eredményei adhatnak választ. Az előzőekben felsorolt körülmények és okok indítottak bennünket tehát arra, hogy a földvár kutatástörténete és leleteinek közzététele után, következzen a halmok leleteinek teljességre törekvő újra publikálása. 1868-ban tehát Rómer négy halmot tárt fel, kettő-kettőt az északi, illetve a déli csoportban. A halmok számozását is ő végezte el, az északi csoportot véve számba először. A rendelkezésünkre álló feljegyzések alapján az északiak közül a második és a harmadik halom kutatását végezték el. Ezzel szemben a földvár környéki halmok számozását nem ismerjük, arra vonatkozó adatot nem közölnek a források. „Első nap csak 16 emberrel kezdettük meg az ásatást, de mivel a munkával lassan haladtunk előre, másnap száznál több embert állítottunk be. De szaporodott a nézők száma is, elannyira, hogy a harmadik napon az élelmes vendéglősök sátrakat állítottak fel a távolról érkező kíváncsi nép számára” - emlékezett az eseményekre Dudás Lajos, 1896-ban. A többféle visszaemlékezés abban megegyezik, hogy a
