Erdélyi Péter - Szűcs Judit (szerk.): Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 2001 (Szeged, 2002)
HELYTÖRTÉNET - Forgó G.: Búzatermelés és lótenyésztés Makón 1867-1918 között
66 Forgó Géza piacokról, de a Monarchia belső piaca megmaradt. Az árcsökkenés alól azonban nem vonhatták ki magukat. A makói piacon 1870-73 között egy mázsa búza 9-12,50 Ft körül mozgott, de 1888 és 1895 között már csak 5-7 forint volt. A statisztikai adatokból láthatjuk: a búzatermő-terület a válság alatt sem csökkent, sőt inkább növekedett (1882/83: 12 000 hold; 1887/88: 12 500 hold; 1892/93: 17 640 hold). Ez azért volt, mert Magyarország (és a Monarchia) növekvő lakosságát gabonával védvámok miatt az Alföld láthatta el egészen a monarchia fölbomlásáig. Lótenyésztés. Makón a parasztgazdaságok hamar fölfigyeltek a lótenyésztés fontosságára. Nem véletlenül, hiszen egyrészt a szarvasmarha helyett igavonóként használták; a ló húzta szekereiket, később pedig mező- gazdasági eszközeiket, másrészt pedig a termelési üzemforma is megkövetelte a megbízható lovakat. A tanyák ekkor már nemcsak időszaki szállások és jószágteleltetők voltak, hanem állandó munkahelyek, míg az állandó családi ház a városban volt. A kettő között pedig közlekedni kellett. Ez a fajta települési-gazdálkodási rendszer folyamatos kapcsolatot kívánt, így a tanyával rendelkező gazdák két- vagy több lovat tartottak. A ló nemcsak a mezőgazdaságnak fontos állata, hanem a hadseregnek is, ezért az állam a tenyésztést hatalmas összegekkel támogatta. A rendszeres katonai összeírásokból és a statisztikai hivatal felméréseiből tudjuk, hogy a lovak száma tovább szaporodott, egészen az 1910-es évekig. A makóiak szerencséjére közelben volt a leghíresebb katonai ménes, a mezőhegyesi. A nyolcvanas évek második felére a nóniusz kezdett itt előtérbe kerülni, amely ugyan nem volt szép ló, de gazdasági feladatokra - főleg a kisgazdáknak - tökéletesen megfelelt. A komoly változások D’Orsay Olivér ménesparancsnok nevéhez fűződnek. O volt az, aki létrehozta a Mezőhegyes Vidéki Tájfajta Lótenyésztési Egyesületet, amely a nóniusz-vér fölhasználásával az elkövetkező évtizedben kiemelkedő lótenyésztővé képezte Csanád, Békés, Arad és Torontál megyék gazdáit. A „sziki” vagy „hajdúsági” nóniusz mellett - egy egyetemi tankönyv szerint - kialakult a Makó vidéki tájfajta is, amelyet az 1910-es években így jellemeztek: „Elismerten a legerősebb csontozatú a melegvérű lovak között, tanulékony, engedelmes, bírja a fáradtságot, és egyaránt alkalmas mindenféle mezőgazdasági munkára éppen úgy, mint kocsilónak, s így a kisgazda igényeit a legteljesebb mértékben kielégíti”. Makó város 1906. június 4-i képviselő-testületi közgyűlésén egy méntelep fölállításáról határoztak. 1908-ra fölépítették a korszerű istállókat, takarmány-színeket és fedeztetési állásokat. A város határozata persze nem a véletlen műve. Makónak törvényben megszabott köztenyésztési föladata volt, amit örömmel adott át a Makói Gazdasági Egyesületnek, s támogatta anyagilag is.
