Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)
ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália
A polgármester, akinek a felesége abból a bunyeváe földbirtokos családból származott, ahol a bajmoki partizántiszt lakott. A polgármester aput a saját édesanyjához küldte, ahol megvendégelték és éjszakai szállást adtak azzal az üzenettel, hogy ha jön vissza és viszi haza a családját, menti, hozzájuk szálljunk. Gondoskodtak alkalmi kocsiról, egy nap alatt Szegedre ért, de már gyalogolnia is kellett. Kecskéstelepen egy földműves családnál töltötte az éjszakát. Harmadik, negyedik nap hol gyalog, hol alkalmi kocsival hazaért Szegvárra. Ezt az utat először nélkülünk, egyedül kellett megtennie, mert azt is alig tudtuk, hogy a harmadik határban mi van, nemhogy 120 km-re élnek-e, halnak-e az emberek. Nagy elszántság kellett ilyen úthoz. Édesapám megörült, hogy élünk és hazajövünk. A mi házunkban ezrediroda volt, sikerült megszerezni a hazautazásunkhoz a szükséges iratokat. Az utakon alig volt forgalom, mindenki otthon igyekezett maradni. Gajda István főjegyző két nagy gumikerekű kocsit rendelt „robot"-ba, ugyanis minden kocsis-lovas embernek el kellett menni a csongrádi hídhoz, amit felrobbantottak a németek, ez kötelező volt, robot. A kocsisok szívesen vállalták a fuvart, mert jól megfizettük őket. Apu megnézte az óráját, induláskor hajnali 5 óra volt. Én azon az éjszakán nagyon rosszul aludtam, amikor felébredtem 5 óra volt. Úgy látszik van telepátia. Félelmes volt az eltelt 8 nap, amíg apu úton volt. Éjszakai kijárási tilalom volt, és én hét hónapos terhes voltam. Az utolsó különösen szörnyű volt. Délelőtt egy helybeli partizán megjelent egy szovjet katonával, követelőztek, különösen a helybéli partizán. A szovjet katona megsokallta a gorombaságot. Elmentek, a partizán megígérte, hogy délután újra jön, nagyon féltem. Igen rosszindulatú volt. Délután újra megjelent a partizán, a legrosszabb módon viselkedett. Azt tudtam, hogy estére lesz villanyvilágítás, de ez még délután volt. Gondolkoztam, hogy szabadulhatnék meg. Fogtam a nagykést, összeszedtem minden erőmet, próbáltam elvágni az akkor még külső vezetéket. Azt gondoltam, ha sötét lesz a lakás, nem jönnek be a katonák. Ebben a pillanatban megjelentek a szovjet katonák, szikrázott a vezeték, én meg ott álltam nagykéssel a kezemben. Szerencsére fanyelű volt a nagykés. Elfogott a pánik, sikoltva rohantam a szomszédba segítséget kérni. Azt mondták, menjek át a gyerekeimmel, a másik szomszédban ugyanezt. Végre egy kedves félbunyevác családhoz mentem, a ház tele volt szovjet katonával. A bunyevácok nyelvük szerint délszlávok, megértették az orosz nyelvet. A háziasszony elmondta a történteket. Én sírtam, zokogtam, beszélni is alig tudtam, mert a helybeli partizán meg is mondta, milyen céllal hozta a szovjet katonákat. Sok helyen bántalmazták a nőket. Egy fiatal tiszt felállt. A család nagy lányával hazakísért. Lakásunkban a szovjet katonák az asztalnál ültek, ettek, amit találtak, vígan voltak. A tiszt 79
