Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)
ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália
cirill betűs szerb nyelvű falragaszokat nem tudtuk elolvasni. Pedig gyakran voltak ilyenek a lakosság tájékoztatására. Az utcán, postán, hivatalokban csak szerb nyelven lehetett beszélni. Kedves bunyevác kartársainknak és barátainknak köszönhetjük, hogy különösebb kár nélkül hazajöhettünk Szegvárra apámhoz. Nagyon kedves dalmáciai származású barátnőm, Burtjálina Vinka, bunyevácok Dulity Katica Dajánovityné, a partizán bírónő, szintén bunyevác (ma tanácselnök). A papok, különösen a bunyevác pap. Ez a pap a magyar időben csak bunyevácul beszélt, úgy járt kelt az utcán, mint akinek a vérét vették. Amikor már nagyon veszélyes lett a helyzet, egy szép este a templomkertben sétáltunk a férjemmel. Egyszer csak feltűnt a bunyevác pap. Megijedtünk, de ő a legszebb magyar nyelven szólt hozzánk barátian. Felajánlotta a segítségét. Volt idő, amikor a magyaroknak és a sváboknak be kellett szolgáltatni az írógépet és a rádiót. A miénket a bunyevác pap őrizte meg. Amikor hazajöttünk, visszaadta az Írógépet és a drága rádiónkat is. A bunyevác nép délszláv eredetű, több száz éve éltek a Bácskában a török uralom idején nem csoportosan jöttek a gazdag Bácskába, többek katolikus vallásúakká lettek. A görögkeleti vallású szerbek és a katolikus bunyevácok közt némi nyelvi különbség is volt. Egyúttal gondolkozásban, mentalitásban is volt különbség. Szerb barátunk nem volt. Kedves bunyevác barátaink elrendezték a hazafelé való utunkat az akkor lehetséges egyetlen módon. Apának alkalmi kocsit szereztek, igazoló írásokat, azokkal lehetett az útakon közlekedni. Az íráshoz úgy jutott hozzá, hogy Vinka barátnőm közvetlen barátságban volt azzal a földbirtokos családdal, ahol el volt szállásolva a Titó partizánok parancsnoka. Abban az időben már egész Bácska a Titó partizánjaié volt. Ezek nyersek, barátságtalanok, sőt egyenesen magyarellenesek voltak. Szovjet katonákkal is lehetett találkozni bőven. Magyar embernek az útakon járni lehetetlen volt. Én Bajmokon maradtam a két gyerekemmel és előrehaladott másállapotommal. Bunyevác barátaink szerint ott nem maradhattunk. Elrendezték hazafelé útunkat. Útban Szabadkára (Subotica) felé leállították a kocsit, partizánok igazoltatták őket. Tizenketten ültek a kocsin, tovább engedték őket. Apu nagyon félt, azt se tudta kikkel ül egy kocsin. Tovább engedték őket. Az igazoltató partizánok közt volt Dulity Katica kartársnőnk ügyvéd bátyja. Semmit sem szólt, úgy adta vissza az igazoló írást, hogy más ne is lássa. Később tudtuk meg, hogy a kocsin vezető partizánok voltak, és politikai küldetésben jártak, a helybéli partizánok. Ők vezették aput a szabadkai (suboticai) polgármesterhez, aki szintén partizán volt. Mások előtt tudomást sem vett apurói, amint az irodájába vezette, átölelte a vállát, baráti módon magyarul beszéltek. Újból papírokat kapott. Szegvárig szólt ez az igazolás. Itt már mindenfelé szovjet katonák ügyelték az utakat. 78
