Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Malya Pál - Szőllősy Gábor: Újabb adatok a magyar nyeregtípusok kérdésköréhez
Újabb adatok a magyar nyeregtípusok kérdésköréhez gyártási eljárás. Ilyenek a 16. században készült főúri nyergek közt találhatók (3. kép 1). A jellegzetes, széles nyeregtalpak felvetik annak gyanúját, hogy a Kolozsvári testvérek Szent György szobrának nyerge is ebbe a típuskörbe tartozhat. A 16. század után minden bizonnyal költséges voltuk miatt nem készültek ilyen nyergek Magyarországon. A formai sajátosságok egy ideig még tovább éltek, de a faboltozatot bőrrel helyettesítették (3. kép 2-3) Itt csak megemlítjük, hogy a török hódoltság idején a könnyűlovassággal újra előtérbe kerülő farbőrös magyar nyergeken a közhiedelemmel ellentétben készítéstechnikai szempontból nem csak török hatás mutatható ki. A török nyergek esetében ugyanis a gerinckamra boltozatát egyetlen nagy, ke- rekded bőrlap alkotja. Kifeszítését úgy oldották meg, hogy ennek a vastag bőrnek a szélét körben sűrűn odaszegelték a kápákhoz, illetve a talpaknak a kápák közötti részéhez. E fölé került a textil (többnyire bársony) ülésborítás. Ha a tiszafüredi nyergeknél török kori hatásról beszélünk, az inkább a krími tatárok nyergének a hatása lehet, amely nyereg feltűnően hasonlít a magyar nyeregre. Valószínűleg maguk a törökök is számon tartották a két nyeregtípus különböző voltát, mert Marsigli is külön típusként írja le és ábrázolja a török és tatár nyerget (MARSIGLI 1732/II 45, XV. tábla) (3. kép 4). A tatár nyereggel kapcsolatban azonban fel kell figyelnünk rá, hogy ugyanezt a nyeregtípust találjuk meg a legtöbb kipcsak-török népnél, így számolnunk kell annak lehetőségével, hogy a tiszafüredi nyereg nem az ősi magyar, hanem az ősi kun nyeregkészítés hagyományait őrizte meg a 20. századig. A tiszafüredi vagy más farbőrös parasztnyereg rendszeres használata közben kiderült, hogy ezek a nyergek a modern lovaglási ismeretek birtokában távolról sem nevezhetők ideálisnak. Ennek oka egyfelől a készítés során fellépő kényszerítő körülményekben, másfelől a nyereggel szemben támasztott követelmények jóval szerényebb voltában keresendő. A hagyományos (nem katonai) farbőrös nyergek esetében a farbőrt csak úgy lehet megfeszíteni, hogy a nyereg legmélyebb pontja, ahova a lovas ül, a két felfüggesztési pont, azaz a kápák teteje között kb. középen van. A farbőrön ülő lovas testsúlya egymás felé húzza a kápák tetejét. Ennek ellensúlyozása végett a kápákat előre, illetve hátra igen erősen megdöntik,2 aminek viszont az a következménye, hogy a kápák alja nagyon közel kerül egymáshoz. Az első kápa rendszerint befut a lovas combjai alá és nyomja vagy feltöri a combok belső oldalát. Mivel a két kápa alja közötti távolság igen rövid, főleg a tiszafüredi típusú nyergeknél, a lovas a kengyelszíj fölött ül. Ennek következménye az, hogy ülése bizonytalan, mindig előrebillen (5. kép 1). A katonai nyergeken úgy oldották meg ezeket a problémákat, hogy a nyerget lényegesen hosszabbra készítették (4. kép 1). Ezáltal a két kápát távolabbra tudták helyezni, az ülőbőr legmélyebb pontja is távolabbra kerülhetett a kengyelszíjaktól, a lovas combja sem érte el az első kápa alját. A 19. század második felétől a kápákat acéllemezből készítették. Ezek jobban bírták a farbőr által kifejtett feszítő erőt, mint a fakápák, így nem kellett annyira megdönteni őket (4. kép 2). A hagyományos nyergeknél az egyensúlyprobléma úgy oldható meg, hogy jóval előrébb nyergeinek, mint ahogy a mai sportnyergekkel szokás nyergelni. így a nyereg eleje magasra (a ló marja fölé) kerül, a nyereg jócskán hátrabillen, ezáltal az ülőbőr legmélyebb pontja és a kengyelszíj-hasíték közötti viszonylag rövid távolság némiképp megnövekszik (4. kép 3). A heveder felrántószíjának felerősítésére szolgáló lyukak — ha vannak — a kengyelszíj számára készített véset mögött találhatók. Ha azt akarjuk, hogy a heveder a mai nyerge- lési szokásoknak megfelelő helyre kerüljön, előre kell nyergelni. Múlt századi ábrázolások arról tanúskodnak, hogy régen ezt az eljárást nem követték, azaz a nyerget a ló marja mögé helyezték (5. kép 2). Az ilyen nyergelésnél a heveder hátrébb került, mint a mai sport- vagy katonai nyergek hevederje, ezért a nyereg előrecsúszásának meggátlása végett mindig szükség volt farmatringra. Ugyanilyen tapasztalatokról számol be Pettkó-Szandtner Tibor is (PETTKÓ-SZANDTNER 1931, 222). A hagyományos farbőrös nyergeken a farbőrt általában szegeléssel rögzítik a kápákhoz. A szegelés azonban előbb vagy utóbb kilazul. Ez fokozottan érvényes, ha a kápák könnyű, szívós nyírfából vagy nyárfából készülnek. A helyzeten javít, ha keményfát használunk, de ez lényegesen megnöveli a nyereg tömegét, és a fa megmunkálása is nehezebb. Fanyergeknél az ideális megoldás az, ha a gerinckamrát nem ülőbőrrel hidaljuk át, hanem faboltozattal (4. kép 4). így az ülőpont közvetlenül a 2 Téves László Gyula értelmezése, miszerint a lovas testsúlya miatt a farbőrön keresztül a kápákra ható összehúzó erő előnyös a nyeregre nézve (LÁSZLÓ 1943, 85-86), illetve egyfajta dinamikus egyensúly kialakulásához szükséges (LÁSZLÓ 1944, 347). 433
