Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Takács Miklós: Népvándorláskor-kutatások Kis-Jugoszláviában, az 1990-es években
Népvándorláskor-kutatások Kis-Jugoszláviában, az 1990-es években zel szemben viszont mindenképpen D. Minié érvelésének üde színfoltja — különösen a már többször utalt konferencia vonatkozásában! — az, hogy nem tekinti automatikusan szlávnak a párták viselőit. Sőt külön is felhívja a figyelmet arra, hogy e lelettípus esetében érdemes óvatosan kezelni az etnikumhoz kötés kérdését, annál is inkább mert — mint erre a szerző maga is utal — a lelőhely Árpa- tarló középkori mezőváros templomának cintermével azonosítható. Hasonló óvatosság jellemzi N. Stanojev katalógusszerű telepfeldolgozását. E munkában ui. egyetlen etnikai azonosítás sem található. Ami első pillanatra azért is meglepőnek tűnhet, mert ő maga is az 1980-as években erősen szláv szemszögből értékelte a tájegység temetőit, illetve az általa feltárt telepjelenségeket (STANOJEV 1985; STANOJEV 1987; STANOJEV 1989). Államjogi értelemben a vajdasági magyar régészek munkássága a jugoszláviai kutatás keretei közé tartozik, így feltehetően nem felesleges, ha az általuk írt elemzéseket is röviden összefoglaljuk. Bizonyos politikai utalások megtételétől sajnos ez esetben sem tekinthetünk el. Hiszen Slobodan Milosevic egyértelműen annak a jegyében tudta a hatalomátvételéhez a tömegmozgalmat megteremteni, hogy gyűlölet szított Jugoszlávia nem szerb lakói ellen. A rendszer iránti hűség ismérvévé vált a kisebbségiekkel, pl. az „autonomista” vagy „szeparatista” magyarokkal szembeni gyanakvás, és e légkör elzárt minden olyan pénzforrást a jugoszláv állampolgárságú és magyar nemzetiségű régészek elől, amely felett a központi azaz jugoszláv vagy a szerb köztársasági kormányzat rendelkezik. A vajdasági magyar kutatók számára tehát a 20. század utolsó évtizede egyértelműen a kutatási lehetőségek egyre erősebb szűkülésének jegyében telt el. Különösképpen érvényesek az elmondottak a középkort kutató régészekre, hiszen — mint fentebb láttuk — e korszak kutatása ismét olyan elméletek terepe lett, amelyek célja: a távoli múlt segítségével igazolni a jelenkor etnikai viszonyait és területi határait. E fojtogató légkör ellenére azonban a nép- vándorlás és a magyar középkor problematikáját taglaló kutatások nem haltak el, sőt a magyar honfoglalás millecentenáriumának emlékére két kötet is megjelent (BORI 1996; BORDÁS-BOSNYÁK ET AT. 1997). A kutatás kontinuitásának fenntartása nem csekély mértékben a népvándorlás kort régészeti eszközökkel elemző Szekeres László és Ricz Péter érdeme. Ok folytatni tudták előző évtizedben megjelent kutatásaikat, jelentős munkákat megjelentetve. így Szekeres László és lánya Ágnes katalógusszerű közleményben ismertette a Verusics vagy a másik, középkori eredetű nevén Veresegyház/Ve- rusic határában, a Nitrogénművek területén feltárt szarmata és 10-11. századi temetőt (SZEKERESSZEKERES 1996). Ricz Péter pedig Észak-Bácska 9. századi leleteiről értekezett (RICZ 1993; RICZ 1997). A két mű közül különösen ez utóbbira érdemes figyelni, hiszen az avar népesség 9. századi sorsáról tett megállapítások messze túlmutatnak a vizsgált földrajzi régión. Továbbá, a két szakember érdemei jelentősek ama tekintetben is, hogy megszervezték az általuk feltárt temetők leleteinek interdiszciplináris és/vagy természettudományos vizsgálatát is. Nagyobbrészt a szabadkai múzeum leletanyagára támaszkodott például íjrekonstrukciós vizsgálatai során Fábián J. Gyula vagy az antropológus Czé- kus Géza (CZÉKUS 1990; CZÉKUS 1991, 85-105; FÁ- BIÁN-R1CZ 1993; RICZ-FÁB1ÁN 1993). Végezetül, Szekeres László és Ricz Péter közös munkálkodását dicséri a Szabadkán és környékén napvilágra került régészeti leletek monografikus igényű és hosszú időn át elfektetett összefoglalásának megjelentetése (SZEKERES-RICZ 1998). E könyvből sajnos részben postumus kiadvány lett, Szekeres László 1997 decemberében bekövetkezett, váratlan halála által. Távozása olyan űrt hagyott a vajdasági magyar humán tudományosságban, amelynek nyomai sajnos még sokáig érezhetőek lehetnek. A továbblépés jeleként Ricz Péter egyre határozottabb arculatot igyekszik adni az állami támogatási rendszertől független Bácsország c. folyóiratnak, amely körül a jövőben — a szerzők és a szerkesztők reményei szerint — egy önálló tudományos műhely is kialakulhat. A Kis-Jugoszlávia területén, az 1990-es években folytatott, népvándorlás kori tárgyú kutatások áttekintésének végén egy részleges és egy teljes hiányról kell beszámolnunk. Egyrészt, munkánkban eddig még egyetlen alkalommal sem utaltunk Koszovóra, középkori magyar nevén a Rigó-mezőre. E hiány azért tűnhet furcsának, mert Slobodan Milosevic éppen azáltal tudta felszítani a szerb nacionalizmust 1986—87-ben, hogy — úgymond — felkarolta a koszovói szerbség vélt vagy valós sérelmeit, pontosabban az ő védelmük ürügyén akarta újrateremteni a Jugoszláv Királyságban a két világháború között létezett szerb hegemóniát. Az e tájegység iránti érdeklődés azonban igen hamar alábbhagyott. így az 1990-es években — tudomásunk szerint — Koszovó népvándorlás korával kapcsolatosan csak egyetlen említésre méltó esemény történt. A Szerb Tudományos és Művészeti 403
