Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Takács Miklós: Népvándorláskor-kutatások Kis-Jugoszláviában, az 1990-es években
TAKÁCS Miklós Dorde Jankovic azonban a vázolt arányok esetében nem az értékelésre, hanem azok megváltoztatására törekszik. Eljárásának hátterében az áll, hogy egy olyan elmélet híve, miszerint a déli szlávok — illetve a velük azonosnak tekintett ún. ószerbek — már a Kr. u. 2-3. században megtelepedtek volna „Pannóniában”, azaz a Nagyalföldön, és e tájegység déli harmadában azóta is folyamatosan a többségi lakosságot alkotják (JANKOVIC, D. 1997a). E nézetrendszerből kiindulva pedig egyáltalán nem lehet kérdéses, hogy a 6-8. század esetében is e népesség hagyatékával kell számolnunk. Egy rövid tudománytörténeti kitérő erejéig érdemes ismételten emlékeztetnünk a szerb őshonos- ság-elmélet gyökereire. Első megfogalmazói a 18. században a magyarországi szerbség írástudói voltak, nagyobbrészt bazilita szerzetesek (MEDAKOVIC 1985, 63-110). Ez utóbbi mozzanatra azért érdemes hangsúlyosan utalni, mert az érvelés keletkezésének a hátterében is egy egyszerű, de e szerzetesek számára kényszerítő erővel bíró tény állt. Ok ui. olyan ortodox monostorokban éltek, amelyeket a török hódoltság 17. század végi megszűnte után a felszámolás veszélye fenyegetett, azért, mert rendházuk alapítását vagy birtokadományaikat nem tudták magyar hatóságok által kiállított oklevelekkel igazolni. Ezen pedig a monostorok lakói úgy próbáltak segíteni, hogy az ősi idők ködébe vesző, azaz a magyar honfoglalásnál korábbi állapotokra hivatkoztak. Az őshonosság elmélete a későbbiekben is olyan pillanatokban fogalmazódott újra, amikor a Kárpát-medence déli részén élő szerbség valamilyen módon válaszút elé került. így 1849- ben jelentette meg Bécsben(!) egy zombori/Som- bor szerb ügyvéd ezen elmélet újabb összefoglalását (STOJaCkoviC’ 1849), nem az egyes monostorok jogi helyzetének erősítése, hanem a ’48-as magyar forradalom ellen fellépő szerbség által óhajtott, szerb Vajdaság történelmi megalapozása érdekében. 1919-ben a Párizs környéki béketárgyalások során az őshonosság-elmélet nyugati nyelveken is ismertetésre került (RADONITCH 1919) a vegyes lakosságú bácskai és bánsági területek bekebelezésének igazolására. Végezetül, a II. világháború utáni korszakban, 1953-ban is megjelent egy ismételt újrafogalmazás (VESELlNOVlC 1953). Azon időben tehát, amikor a Tito-Sztálin konfliktus miatt Jugoszláviát háború és egy esetleges szovjet megszállás veszélye fenyegette. Az őshonosság-tan 20. század végi felbukkanását tehát kortünetnek is tekinthetjük. Még azon sem lepődhetünk meg, hogy alátámasztásául egyre inkább a régészeti leletanyag, pontosabban e leletek sajátosan téves értelmezése kerül előtérbe. Hiszen már 1953-ban Rajkó Vese- linovic is oly módon igyekezett az ún. ószerbeket kimutatni, hogy a szarmata edényanyagból kiemelte a kézzel formált darabokat, és ezeket szláv hagyatékként kezelte. Az 1990-es években sem sikerült új érveket hozzáadni a szarmata leletek átértelmezését célul kitűző elmélethez. Annyi újdonság történt mindössze, hogy új lelőhelyek kerültek előtérbe: így pl. egy Horgos/Horgos határában feltárt szarmata telep (JANKÓ VIÚ, D. 1997a, 362, 364, Sl. 1-3). D. Jankovic okfejtésének értelmében tehát a trianoni magyar határtól párszáz méterre már a népvándorlás kor elején is szláv falu állott. Talán nemcsak e dolgozat írója számára nyilvánvaló az érvelés mögött megbúvó aktuálpolitikai célzat. Dorde Jankovic néhány munkájának vázlatos ismertetéséből az is kiderül, hogy a szerb népvándorlás kori régészetben előtérbe kerülő, újnak hirdetett, lényegében azonban igencsak régi megközelítés igen erősen Vajdaság-orientált. Azaz ismét a figyelem homlokterébe került a Kárpát-medence déli harmada, az itteni szláv emlékek kimutatásának az igénye. így a vajdasági tájegységbe tartozó Dél-Bánság iránt érdeklődik Dorde Jankovic legfontosabb és egyben egyetlen határozott híve és követője Stanko Trifunovic is. A dél-bánsági Ali- bunár/Alibunar környékének népvándorlás kori leleteit tárgyaló diplomamunkájának (TRIFUNOVIC 1990) értékelése során két szempontot kell szem előtt tartani. Tény, hogy az ún. Delibláti-homok- puszta déli széle vonatkozásában ő folytatott elsőként rendszeres terepbejárásokat, és e munka eredményei nyomtatott formában is tanulmányozhatlak, egy részletes és viszonylag jól illusztrált közlemény révén. Ennek következtében a tárgyalt cikk megjelenése óta már elég pontosan rekonstruálható a vizsgált térség déli szélének népvándorlás, illetve Árpád-kori településtörténete. Másrészt azonban az anyagközlést egy igencsak viszonylagos értékű elemzés követi. Hiszen S. Trifunovic — az őshonosság-elmélet lelkes híveként — csak és kizárólag szlávokat tudott elképzelni az általa elemzett térség népvándorlás kori lakóinak. A vázolt elgondolás ellen nem nehéz érveket sorakoztatni. Az ui. ellentétben áll a Kárpát-medence népvándorlás kori régészetének minden olyan elemzésével, amely a régészeti leletanyag időrendjét és etnikai hátterét népmozgások visszatükröződéseként kezeli. Elfogultsága következtében azonban S. Trifunovic ezen eredmények felülvizsgálatát tűzte ki céljául, axiómaként kezelve egyrészt egy 396
