Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)

Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: "Vadat űzni feljövének..." Egy csodaszarvas nyomában

ISTVÁNO VITS Eszter - KULCSÁR Valéria

Amint bevitték Szoszlant az otthonába, nyomban így szólt a rokonaihoz:

— Amíg még élek, rokonaim, mutassátok meg nekem a koporsómat és a halotti ruhákat!

— Miért akarod elevenként látni azt, amire holtod után lesz szükséged? Nem olyan a halotti ruhád és nem olyan a koporsód, hogy szégyenkezned kelljen miatta. Te hatalmassá és dicsővé tetted nemzetségünket, nekünk adtad egész erődet — csak nem tehettük volna meg, hogy nem készítünk neked méltó halotti ruhát, s nem indítunk útra méltó módon a Holtak Országába?

— Mit csináljak? — mondta Szoszlan. — Keserves dolgot mondott nekem Szirdon, és nem nyugszom, amíg nem látom a koporsómat és a halotti ruhámat.

Akkor a nartok kihozták a halotti ruhákat — drága selyemből szőtték azokat. Megmutatták neki a koporsót — színaranyból kovácsolták. És Szoszlan azt akarta, hogy elevenen adják rá a halotti ruhákat, és azt parancsolta, hogy elevenen helyezzék a koporsóba. És akkor így szólt:

— Mostantól kezdve már tehetetlen vagyok, de amíg Balszag kereke él, addig nem lesz nyugtotok. Aki közületek Balszag kerekét megöli, az vegye magához ajándékul a kardomat.

Hallgatnak a nartok, senki nem bízik abban, hogy elbánhat Balszag kerekével. Ám ekkor megérkezett Hamic fia, Batradz. Amikor átadták neki Szoszlan végakaratát, némán, egyetlen szó nélkül odament és elvette Szoszlan kardját, felkötötte övére és elindult Balszag kerekének felkutatására. Kereste az égen és az ég alatt, de sehol nem tudta megtalálni.

Egyszer a nartok pásztora azt mondta Batradznak:

— A tenyészbikátok naponta odamegy a kriptátokhoz, ott bőg csillapíthatatlanul, és nem tudom, mi van vele.

„Ez nem lehet véletlen!” — gondolta Batradz.

Levágta a tenyészbikát, bőrét a vállára vetette, odament a kriptához és felbődült, mint a bika. Egyszerre csak meghallotta Balszag kerekének a hangját:

— Hogy ennének meg a halotti toron! Az égen és az ég alatt egyedül csak Batradztól félek és előle bujkálok, te meg még itt sem hagysz békén engem.

— Á, hát itt vagy! Én meg az vagyok, aki elől rejtőzöl. De most már nem menekülsz előlem — mondta Batradz.

De amíg Batradz levetette magáról a tenyészbika bőrét, Balszag kereke kiugrott és futásnak eredt. Batradz utána vetette magát.

Balszag kereke gácsérrá változott és elrepült. Batradz azonnal kányává változott és utánaeredt. Félelmében Balszag kereke a síkság felé vette az irányt, ahol magas, kiszáradt sás nőtt. Batradz visszaváltozott emberré, és amint tenyerét összeütötte, a kezéből annyi forróság áradt ki, hogy körülötte az egész síkság lángot vetett, és a sás égni kezdett.

Erre egy fácán reppent fel a lángoló tisztás fölé — Balszag ijedt kereke változott fácánná. De ekkor Batradz sassá változott és a fácán után vetette magát. Balszag kereke nem bírta tovább és a nartok faluja fölött elszállva a fácán berepült a jövendőmondó öregasszony házába. Erre Batradz felvette szokásos kinézetét és belépett az asszonyhoz.

— Hol az a fácán, amelyik a házadban rejtőzött el? Gyorsan mondd meg, különben elégetlek a gyerekeiddel együtt — mondta az ifjú.

Megrémült az öregasszony és a temető felé mutatott:

— Ott keresd! A temetőben eltemetett utolsó halott sírjában bujkál.

Batradz kiásta a sírt, kikapta onnan Balszag kerekét, kétfelé törte, és elvitte Szoszlan sírjára. Beleszúrta a földbe, mint egy síremléket. Azután fölállt a sírra, és hangosan így szólt:

— Szoszlan! Itt van neked Balszag kereke!

És ekkor Szoszlan a testvéreihez fordult:

— Hé, Urizmag és Hamic! Építsetek nekem kriptát. És legyen benne egy keleti ablak, hogy reggel benézzen hozzám a nap. A másik ablak legyen fölöttem középen, hogy a nap odavilágítson nekem délben, a harmadik pedig nyugati legyen, hogy este elbúcsúzzon tőlem. Tegyétek mellém a nyilaimat és az íjamat.

A testvérek teljesítették Szoszlan kérését. Felépítették a kriptát és elhelyezték ott Szoszlant. A nyilait és az íját mellé tették.

De Szoszlán mégsem halt meg. Bár a kriptában láb nélkül feküdt, de amikor riadó hangja szólt, akkor megemelkedett, hogy megtudja, honnan szól a riadó.

És egyszer egy kisfiú, egy nart pásztorgyerek elkiáltotta magát a kripta mellett:

— Riadó!

Szoszlan kiemelkedett a kriptából és azt kérdezte:

— Honnan jön a riadó?

A kisfiú pedig azt válaszolta:

— Ez vakriadó. Még sose láttalak és szerettelek volna megnézni.

Megharagudott Szoszlan, hogy még a gyerekek is vele viccelődnek, s azóta nem jött ki a kriptából.

372