Juhász Antal (szerk.): Migráció és település a Duna-Tisza közén (Szeged, 1990)

Gulyás Katalin: A kunhegyesiek 1785. évi elvándorlásáról

jobbágytelkekre a lehető legnagyobb anyagi erővel rendelkezőket akarja ültetni. A Helytartótanács szava döntött végül az ügyben: közvetítette az uralkodónak azt az óhaját, hogy éppen a legszegényebbek számára kell megadni az anyagi kibontakozás lehetőségét. így minden költözni akaró útlevelet kapott a kibocsátó helység tanácsától, s miután ingatlanaikat eladták, s adósságaikat rendezték, e második telepesraj állataival, szekérre rakható ingóságaival 1786 húsvét táján indult útnak. Kisújszálláson, Karcagon és Madarason hivatalosan is elbúcsúztatták őket, a helységtől tenyészállatokat, az egyháztól pedig úrasztali kegyszereket kaptak. A telepesek jegyzőt, tanítót, lelkészt is választottak maguknak. Az anyatelepülés hozzájárult az új közösségek életének megindulásához, visszaút viszont nem volt: a következő években mind a Nagykunságban, mind Jászkiséren megakadályoztak minden visszatelepedési törekvést, mely az új településeken az adómentes és robotmentes évek eltelte után élénkült meg. Joggal vetődhet fel: mi késztette a Hármas Kerületek lakóit arra, hogy földesúri területen keressék anyagi kibontakozásuk lehetőségeit, feladva kiváltságaikat? Első tényezőként a kedvezőtlen természetföldrajzi viszonyok kínálkoznak. A Nagykunság és a Jászság is árvíz járta terület volt, s bár népsűrűségük alacsony volt, relatív túlnépesedés alakult ki: a hagyományos ártéri gazdálkodás a növekvő élelmiszerszükségletek kielégítésére egyre kevésbé felelt meg. A pusztanézőben Pacséron megfordult küldöttek beszámoltak megbízóiknak a bácskai földek termékenységéről, s a várható telepedési engedmények is növelhették a költözési kedvet (eredetileg 10 év adómentességet kértek). A jobbággyá válás sem jelentett egyértelműen kedvezőtlen lehetőséget számukra, hiszen a kedvezmények mellett figyelembe kell azt is vennünk, hogy nem magánföldesúri alávetettségbe kerültek, hanem a kamara, azaz az állam, a király jobbágyai lettek. A költözésre jelentkezettek többsége földtelen, de házzal, állatokkal többnyire rendelkező irredemptus és zsellér volt. A zsellérek eleve kevesebb szállal kötődtek lakóhelyükhöz, hiszen a redempció után költöztek oda, s itt a társadalom legmozgékonyabb rétegét alkották. Az irredemptusok ősei ott éltek már 1745-ben, a redempció idején is, földet viszont nem váltottak, így csak korlátozottan részesedhettek a jászkun kiváltságokból. Az 1760 — 70-es évektől a többségében szegényedő birtokosréteg ezeket a jogokat is kurtítani igyekezett, saját kiváltságait körülbástyázta, s korlátozta a földtelenek anyagi erősödését. A hátrányos megkülönböztetések alól az elköltözés jelentette a felszabadulást. A földhözjutás lehetősége is csábító lehetett számukra. A kisföldű redemptusok — vallomásaik szerint — gyermekeik boldogulása érdekében akartak más vidéken letelepedni, hogy tőkeföldjük aprózódása során elkerüljék a kiváltságolt rétegből való lecsúszásukat. Jászkisér esetében ki kell még emelnünk, hogy ez volt a Jászság egyetlen református vallású települése, s lakóinak egy része a Tiszántúlról származott. Főleg vallásuk azonossága játszott szerepet abban, hogy a kiséri telepesek a nagykunokhoz csatlakozhattak. Utóbbiak ugyanis minden kérvényükben hangsúlyozták, hogy más vallásúakkal nem hajlandóak egy helyre költözni. A közös kulturális gyökerek, a személyi-rokoni kapcsolatok egyaránt elősegítették, hogy új lakóhelyükön egységes közösség alakuljon ki. 145