Juhász Antal (szerk.): Migráció és település a Duna-Tisza közén (Szeged, 1990)

Hozzászólások - Bagi Gábor: A jászkunságiak bácskai kitelepüléséről – 1786

teni. Végül csak a Szolnok megyei kutatók tartották meg előadásaikat, melyekben a 200 évvel azelőtti események feltárása mellett nyelvészeti és néprajzi témákkal is foglalkoztak. A tudományos ülés szervezőinek, a különböző tematikájú előadások kiválasztásával az volt a célja, hogy a történelmi múlt feltárása mellett a két terület néprajzi összehasonlító vizsgálatainak megindítását is elősegítsék. Sajnos, e tekintetben a mai napig nem történt érdembeli előrelépés. Jómagam a konferencián a Nagykunsággal északnyugatról határos, Heves és Külső-Szolnokhoz tartozó — Tiszafüredtől Tiszaburáig, s részint Törökszentmiklósig húzódó — Tisza-balparti települések mozgalmaival foglalkoztam. E területen 1985-től több megye szakemberei átfogó társadalomtudományi vizsgálatot folytatnak. Innen 1785-ben mintegy 500 család jelezte távozási szándékát a Bács megyei Kula, illetve Béla és Pekla kamarai pusztákra, ám a tömeges telepítés végül mégis meghiúsult. E mozgalmak eredményességüket tekintve messze elmaradtak a jászkunságiaktól, mivel a Pirosra leköltözött 64 család mellett alig két tucatnyi jelentkező került le a jászkunok által megszállt három pusztára. A kivándorlás indítékai azonban rendkívül elgondolkodtatóak. A természeti tényezők között e kis tájegység — Füred kivételével — kis területű és népességű településeinek ártéri jellegét, a népesség korai telítődését, a kedvezőtlen talajviszonyokat, a Tisza 1770-es és 80-as évekbeli nagy árvizes periódusát, a helytelen árvízvédelmi intézkedéseket (a Mirhó gát átvágása), a hagyományos ártéri gazdálkodás ezek következtében jelentkező problémáit — szántó- és legelőterületek szűkülése, takarmányhiány, állatállomány csökkenése — kell megemlítenünk, ami — minthogy itt a szántóföldek részaránya egyébként is jelentősen elmaradt az országos és megyei átlagoktól — még jelentős gabonahiánnyal is kiegészült. (A búza, a rozs melletti második gabonanövény termesztése csaknem megszűnt a vizsgált időszakban.) Számottevőek voltak a társadalmi feszültségek is. Jellemző, hogy míg Heves megyében az úrbérrendezéskor egy telkesjobbágyra 1/2-nél valamivel nagyobb telek (18 — 19 kishold szántó), addig területünkön csak 1/4-nél valamivel nagyobb úrbéres telek (8 — 12 kishold szántó) jutott. A legmagasabb átlag alig 3/8 telek, ám volt olyan település is, ahol már 1770-ben is eleve 1/8 telkeket tudtak kiosztani. A 12 település közel 800 telkesjobbágya közül mindössze 9-nek volt egész telke, míg a nagyobb telekkategóriák itt teljesen hiányoztak. így a következő 15 év alatt jelentősen csökkent a telkesjobbágyok száma (néhol 30%-kai), a zsellérség viszont rendre megduplázódott. A helyzetet tovább súlyosbította a jobbágytelkek földesúri kisajátítása, ami két településen a 19. század elejéig az 50%-ot is elérte, valamint az összes itteni pusztáknak a földesüri allodiális birtokállományhoz való csatolása. Amíg Heves megyét tekintve 1789-ben a szántóterületekből átlag 50%-kai részesült az úrbéres telki állomány, addig területünk településein 15—20% volt a jellemző, s a maximum sem érte el a 30%-ot. Ennek ismeretében ugyancsak figyelmet érdemel az a tény, hogy a területünket érintő kivándorlási mozgalmak legfőbb szervezője az a „füredi lakos" bécsi Szabó Ferenc volt, akivel 1790/91-ben az országos jelentőségű füredi parasztmozgalom vezetőjeként találkozunk ismét. Végezetül utalnunk kell arra a 18. századi Heves megyei ellenreformációs vonulatra, mely az egri püspök-főispánok vezetésével folyt, s amely területünkön épp Mária Terézia uralkodásának utolsó két évtizedében teljesedett ki. A felsoroltak 142