Juhász Antal (szerk.): Migráció és település a Duna-Tisza közén (Szeged, 1990)

Sz. Körösi Ilona: Jakabszállás lakóinak származása az anyakönyvek alapján 93 Juhász Antal: Az elvándorlás és megtelepedés motivációi a táj települési folyamataiban

Erdei Ferenc az általam vizsgált „tanyaközségek" és a tőlük északnyugatra fekvő Orgovány, Páhi, Csengőd, Soltszentimre népességét a „Futóhomok"-ban így jellemezte: „Nem egy-egy nagyobb közület bocsátotta ki őket magából (...), hanem a parcellázás alá bocsátott pusztákra özönlő, távoli községek: Szeged, Kistelek, Kiskunmajsa, Csongrád, Kiskőrös jobb hazát remélő zsellérei, akik pénzzé tették mindenüket és örökre elhagyták szülőhazájukat, hogy új otthont építsenek maguknak a félig-meddig megszerzett parcellán." Majd alább így folytatja: „egyedül megunt szegénységük és a jobb haza reménye mutatta útjokat."

1

4 Bálint Sándor és Balogh István említett tanulmányai a telepeseknek egy más rétegét is megmutatták. A négy tanyaközség — Tázlár, Bócsa, Bugac és Jakabszállás — határában 1880 tájától az 1940-es évekig földet vásárlók közül bizonyosan azok voltak legtöbben, akik korábbi lakóhelyükön földtelen vagy kis földű szegényparasztként, cselédként, földmunkásként nem látták biztosítva megélhetésüket. Erdei Ferenc írja: „A paraszthoz lényege szerint hozzátartozik a föld, s csak akkor teljes az élete, ha a földre támaszkodhat."

1

5 A Duna—Tisza közén a gyakori és nagy területű legelőparcellázások lehetővé tették, hogy a földtelen és az apró földdarabkákon megélni nem tudó szegényparasztoknak ez a vágya teljesüljön. Helyesebben közülük azoké, akik az elvándorlásra, a sivár homokpusztákon való megtelepedésre vállalkoztak. Hadd fűzzem hozzá: a helyváltoztatás, az elvándorlás, a táj, s tágabb értelemben a hódoltsági terület népe számára nem új dolog, hiszen itt kevés a kontinuus település és csak a 17. század óta annyian és annyiszor kerestek új hazát maguknak. A megtelepedés a 19. század végén és századunkban épp a volt szegényparasztok közül soknak nem sikerült, mert nem volt megelőzöttségük és termelési tapasztalatuk, vagy mert erejüket, lehetőségeiket meghaladó bankadósságot vállaltak. Az ilyen családok továbbvándorolni, vagy cselédsorba kényszerültek. Kutatásaink az efféle továbbtelepülések jellegére és arányaira is várhatóan fényt derítenek. A telepesek másik rétege azért vándorolt a pusztákra, mert annyira elaprózódott a családi gazdaság, hogy 5 — 6 holdas, néhol nagyobb örökföldjén, kisparasztként nem tudta népes családját az igények szerint eltartani, és még kevésbé látta biztosítva utódai jövőjét. Az a parasztember, akinek nagyapja, apja, anyja földet jussolt, ő maga is földet birtokolt, de látta, hogy gyermekeire már nem (vagy alig) tud földet hagyni, igyekezett földet vásárolni, változtatni helyzetén. Ilyenek a Tázláron megtelepült Lázárok, Nacsák, Pappok stb. Ezek a kisparaszt-, olykor kisgazdaivadékok tulajdonosi, vállalkozói szemlélettel, termelési tapasztalattal, nagy-nagy igyekezettel érkeztek a pusztákra, innen ered, hogy rendszerint megvetették a lábukat rajta és gyarapodni is tudtak. A földet vásárlók harmadik rétege meglévő gazdasága kiegészítésére, legelőnek és kaszálónak szerzett pusztarészt, gyakran azzal az elgondolással, hogy gyermekeire nagyobb földvagy ont örökíthessen. Ide nagygazdák — a dorozsmai Ördög József és Volford Lajos, a szegedi földről Jászszentlászlóra, majd Bócsára származó Tápaiak, Kordások, a vadkerti Font család tagjai sorolhatók. Némelyek 3—400 holdas pusztarészt vásároltak, de volt több 6 — 800 holdas parasztgazda is. Nem mindegyik 1

4 ERDEI FERENC 1977. 174-175. 1

5 ERDEI FERENC 1973. 95. 109