Juhász Antal (szerk.): Migráció és település a Duna-Tisza közén (Szeged, 1990)
Sz. Körösi Ilona: Jakabszállás lakóinak származása az anyakönyvek alapján 93 Juhász Antal: Az elvándorlás és megtelepedés motivációi a táj települési folyamataiban
lakónak. Élete folyásáról itt elég annyi, hogy legénykorában út- és vasútépítésen dolgozott, mint kubikos, később vett 2 lovat és azokkal kordézott. Az 1910-es évek elején már 32 lovat tartó kordégazda volt. Egészen addig folytatta a kordézást, amíg megkapta a katonai behívót: akkor lovainak egy részét eladta és négy tagú családjával a kispesti munkástelepről tázlári tanyájára költözött. „Mikor idejöttünk haza, 18 lóval jöttünk — emlékezik a fia (Berta István, sz. 1910). — Volt két sublótunk, egy ruhásláda, egy sifonér, két ágy..." Földjük a Putrisivatag dűlőben terült el, melyet a nép inkább Vörösdűlőnek vagy Bertadűlőnek emleget. Fele részét gyep borította, amit nem volt érdemes feltörni, mert télen és kora tavaszon mindig víz állt rajta, s csak nyáron kaszálhatták. Berta István a harmincas években csikóneveléssel foglalkozott, útépítésen kordéval, s kocsival föld- és kőhordást vállalt, egy nagygazdától birkalegeltetésre földet bérelt, hogy kiegészítse kis gazdasága jövedelmét. Tíz gyermeket nevelt, így szüksége volt a gazdaságon kívüli munkával szerzett keresetre. A húszas években esküdtnek, majd törvénybírónak választották, tehát környezete által elismert kisparasztnak számított. Szegényparaszt családból származó kubikosként kordés vállalkozóvá küzdötte föl magát, s bizonyosan a vállalkozókedv meg a földhözjutás vágya motiválta tázlári földvásárlását. A tiszántúli születésű kubikos vándormunkás gyökéreresztése a Homokhátságon addigi ismereteink szerint ritka esetnek látszik. Családja két Tázláron megtelepült csongrádi kubikosról tud, de ők szegényemberek maradtak, egyikük ún. útkaparó lett. Érdemes sorra vennünk Bertáék tanyaszomszédjait. A parcellázás eredményeként útmenti tanyasor alakult ki, amelynek mindkét oldalán épültek bázak. A Bertatanyától északra az orgoványi Molnár Lukács települt meg, mellette Balázs József cselédember és Csipak Sándor szegedi telepes együtt vásárolt egy parcellát. Balázs csak 10 kisholdat tudott venni, nem is épített rá, hanem egy közeli vadkerti gazda majorjában, a gulyásházban lakott családjával. Földjét két tehenével szántotta. Mellettük Jeszenszki István vadkerti szlovák parasztember tanyája állott 30 kisholdnyi parcellán. A dűlő másik oldalán a halasi Baki Ferenc gazdának volt 150 holdas és a vadkerti Font Ferenc sváb gazdának több száz holdas gazdasága. Azon túl, már Bócsa határában a vadkerti I :ont család egy másik tagja birtokolt kb. 600 holdat, aki mind a hat gyermekének tanyát épített. Berta-tanyától délre a kisteleki Vörös Mihálynak volt 60 holdas, két vadkerti sváb gazdának 40, illetve 60 holdas, az orgoványi Nagy Czirok Imrének 30 holdas, a szegedi Vas Istvánnak és Balázs József fiának 15-15 holdas gazdasága. A fölsorolás eléggé tükrözi a Tázlárra irányuló század eleji migráció irányait és társadalmi színképét. Az 1890-es években Tázlár második legnagyobb birtokosa a bajai lakóhelyű Fischer Sámuel, bár a virilisek 1894. év jegyzékén csak a 4. helyen szerepel, 910 ft évi adóval. Birtoka 1895-ben 3456 kat. hold területű. A bócsai „História Domus"-ból tudjuk, hogy a báró Rédli (a vármegye-monográfia szerint Redl) családtól vásárolta a birtokot, majort épített, ahol intenzív állattenyésztést folytatott. 1895-ben birtokán 289 szarvasmarhát írtak össze, ami a korszak középbirtokait tekintve számottevő állomány. Juhot és sertést nem is tartott a majorban. A szarvasmarha- és a jóval kisebb lóállomány (36 db) szükségletei szerint a birtokon a legelő (985 hold) meghaladta a szántóterületet (796 hold). 1 0 1 0 A magyar korona országainak gazdacímtára. Bp. 1897. 240—241. 104
