Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)
Fodor István: Tisztelgés Banner János emléke előtt
közkinccsé kell tenni, hogy azok alapján új következtetésekre juthassunk, nem pedig az ásatok titkos tulajdonaként őrizgetni. Korek József sorai méltó emléket állítanak annak az évről évre szívós következetességgel folytatott küzdelemnek, amellyel Banner és tanítványai életben tartották a Dolgozatokat, az akkor egyetlen vidéki régészeti folyóiratot. Külön tanulmányt igényelne ennek története, s remélhetően egyszer akad is majd erre vállalkozó szakember. Magam itt csupán azt emelem ki, hogy a bőséges és lényeges idegen nyelvű (zömmel német) kivonatok ma is példaadóak számunkra. (Elszomorító manapság látni, hogy magyar nyelvű folyóirataink sok szerzője milyen kevés figyelmet szentel cikke kivonatának összeállítására, s nem ritkán csak unott kötelességként csapja hozzá dolgozatához. Pedig nagy a valószínűsége, hogy a tengernyi közlemény közt botorkáló külföldi szakember ezt még el is tudná olvasni; a nem ritkán terjengős, erősen magyaros ízű idegen nyelvű dolgozatankon sem a külföldi, sem a hazai olvasó nem rágja át magát szívesen.) E folyóirat — az Intézet fő célkitűzésének megfelelően — rendszeresen és gyorsan helyt adott az ásatási közleményeknek, amelyek nem kevésbé fontos mai tanulsága, hgy az ásató még akkor is közzé teszi feltárásának eredményeit, ha maga nem azon a szűkebb területen munkálkodik. Nehéz még felbecsülni is, hány fontos lelőhelyünk anyaga hever ma múzeumaink polcain azért, mert ásatójuk éppenséggel nem abban a korszakban „specialista". Üdvös lenne a nagy elméleti eszmefuttatásoktól mentes leletközleményeknek újból becsületet szerezni. A második világháború után Banner János Budapestre költözött, s hosszabb-rövidebb idő után munkatársai is távoztak a városból. Az iskolaalapító műve végleg összeomlani látszott. Az egyetemen ugyan 1950-ig Roska Márton még tartott régészeti előadásokat, ezt követően azonban a történelem oktatásáért „mélységes felelősséget érző" Gerőné Fazekas Erzsébet szemében a régészet nem számított a „haladó" tudományok közé, tehát tanszéket sem érdemelt. A gyűjtemény megmaradt része zömmel a szegedi múzeumba került, még ha pótolhatatlan veszteségek érték is. A Dolgozatok talpraállításával azonban komolyan senki sem foglalkozott. Talán nem szükséges itt fájó hiányát felemlegetni, amelyet a rikítóan vegyes tartalmú múzeumi évkönyvek semmikép nem pótolhatnak. (Egyetlen kivétel a kitűnően szerkesztett Alba Regia, rajta kívül nincs vidéki régészeti folyóiratunk). 1962-től Gazdapusztai Gyula újította fel a régészet oktatását az Ókortörténeti és Régészeti Tanszéken. A következő évben az ő kismonográfiája az egyetemi Acta Antiqua et Archaeologica sorozatában az első régészeti kötet. Ebben az időszakban indult útjára — az ekkor még rendszeresen évente tartott — szegedi régészeti konferencia-sorozat, 7